Hódmezővásárhelyen egy tanyán élek. A feleségem és rokonai itt születtek, itt élnek és dolgoznak. Ehhez a vidékhez ez a kötődésem. Magam hegyvidéki ember vagyok, de a sors ideküldött. Mára eggyé váltam a tanyámmal. Már nem tudom én hajladozom-e, vagy mellettem az akácfáim, mint ahogyan azt sem, hogy a szél simogat, vagy én borzolom láthatatlan, végtelen hosszú tincseit. Nincs televízióm, s nem követem a híreket. A napi újságírásból rég kivonultam. Ez a létforma biztosítja számomra az alkotáshoz szükséges autarkiát. Írok és festek, festek és írok. Minden embernek van egy létállapota, ahonnan a legtisztábban látja bonyolult kontextusait. Nekem az egyedüllét. Itt a napfény terhe és a sárgravitáció között - félúton Istenhez.

Amikor a gép kényszer leszáll a főtéren, meglepődöm. Átpréselem magam a köréje gyűlt tömegen. Szinte felkiáltok – annyira hihetetlen. A gép kartonpapírból van, a kiszálló utasok rongybábuk, és csak az erős szél mozgatja őket. Szaguk jellegzetes. Nincsenek sérültek, vagy legalábbis nem tudunk róluk, a gép is sértetlennek tűnik. Lassan mindannyian megnyugszunk. Landolt, hát landolt - szükségből. Kétségtelenül szokatlan eset a mi városunkban. Meg az utasok is… mintha nem lenne testük. Vagy más, mint a miénk? Nem tudom eldönteni. Rebesgetnek mindenfélét, hogy vér is van, rengeteg vér, csak láthatatlan, mert színtelen és légnemű. Másnap az egész város tele van papírrepülőkkel. Színesek és aprók. A gyerekek hajtogatják és reptetik. Séta közben kalapomon landol az egyik. Gazdája sehol.

A ló hosszú lábú, kisfejű, sötétbarna és feltűnően gonosz tekintetű. Egymással szemben állunk a járdán, jól láthatóan a felettünk lévő ostorlámpa fényében. Azonban ez most lényegtelen, mert későre jár, a Fő utca üres. Utoljára jó fél órája láttam egy hajléktalant, a szobor felé tartott. Akkor nem volt még itt az állat. Hogy mikor találkoztunk először, arra már nem emlékszem, de jól ismerjük egymást. Mélyen a szemembe néz, majd lassan remegni kezd szája körül az érzékeny, szőrös bőr… egyre hevesebben… az extázisban rángatózó pofáját szétfeszíti és vicsorít. Fogai feketék, és fényesek a nyáltól. Felém kap, reflexből elhajolok, mint jó bokszoló a ringben, így csak levegőt harap. Nem hallatszik a fogak csattanása. Tétovázik, mint minden alkalommal, de még egyszer most sem támad… lólajhár mozdulattal fordul el, átliheg a túloldalra. Ellenkező irányba indulunk. Lépteit sohasem hallom. - Rágyújtasz?