A hétköznapi irodalma pályázat döntőbe jutott versei
1. helyezett
Balázs Tibor: Váradi ballada
Divina, dolce - mondanám,
s tenném hozzá, hogy: Várad,
de nem teszem, nem tehetem,
Pannonius, bocsánat.
Téged oltárához emelt,
s reneszánsz tápon tartott,
tőlem elcsent egy égi jelt,
el jogart, széplányt, s lantot.
`89-ben elzavart,
Pestig zavart e város,
s kit szédített a Pece-part,
Párisban tért magához.
Porhinteném dicséretit,
s ő is dojnázna* rólam.
Várad... hisz én kuliztam itt.
Státusszimbólum voltam:
c e m e n t e s- z s á k, kit könnyedén
hordott vállán egy bozgor**,
édes teherből lettem én
hontalan pesti doktor.
Cementes-zsák, kivel filosz
dobálózik, hogy hátha,
a stigma-írók beveszik
egy esettanulmányba.
Talicska, malter, vasbeton
hordta össze az Énem,
s megkötöttem a flaszteron,
szocreál édenében.
Pecuniát is csörgetett
nekem e díszes státus,
épp annyit, hogy köpönyeget
váltsak, ha jő Medárdus,
Másra herdáltam e vagyont,
játssztam "honi élőzsdén":
hajnali háromtól már ott
álltam a tejsor élén!
Három-négy liter is csurrant-
cseppent nekem e léből,
és baksisért, a pult alatt
dupla adag: kenyérből.
Divina, dolce - szólani
ilyet nekem nem illik,
hiszen abban, hogy "elzavart",
túl sok a "tudniillik":
tehetségtelen voltam én
hirdetni szép igéket,
melyektől az a fényes kor
egyszercsak besötétlett,
s vala az én vétkem: a szám
sem tudtam volt befogni,
fegyverbe vont múzsái közt
sem tudtam hallgatózni.
Divina, dolce - így esett,
dobjuk sutba a pátoszt,
valljam be hűtlenségemet:
én löktem el e várost,
s hogy van-e lelkiismeret-
furdalás ezért bennem:
igen, van, de csak az az egy:
előbb kellett vón tennem,
cementes-zsákkal hátamon,
számban zablával, végül,
olybá lettem én, mint aki
kiszállt egy Dalí-képbül.
Húsz év után azt mondanám
mégis, hogy kössünk békét,
hisz az egy másik Várad volt,
s én éltem túl - szegénykét.
Divina, dolce - mondanám,
de nem csak "kishalált" ad:
kétezerkilenc májusán
elkaparta Anyámat.
* dojnázna: doinát, szép román népdalt énekelne,
** bozgor: hazátlan, a magyarokra mondták Romániában,
2. helyezett
Marie Marel: Alulexponált
Mára csak a körvonalaidra
emlékszem olykor.
A léha vágy még átkarol néha,
egy-egy mozdulatod szépsége
ráégett retinámra.
Hangod belesuttog még a mámba:
mint megzavart, öreg CB adása,
messziről, sercegve szól.
Még el-elbűvöl szelíd varázsa,
de már sötétbe borul arcod,
mint az a csendes alkony,
mikor a nyáresti folyóparton
vállad mögül halkan kilesve
káprázott ránk az este.
Számban eperíz csókod bizsergett,
arcod még csak látnom sem kellett:
éreztem a mosolyod.
A vén folyó ringatta habjait,
(örömben múlatva napjait)
rajta hajó dohogott.
Emlékszem, hevesen arra vágytam,
hogy íly` békés harmóniában
teljenek vén napjaink...
Mára csak a körvonalaidra
emlékszem olykor.
(Rosszul sikerült kép a retinán.
Alulexponált...)
3. helyezett
Tóth Zita Emese: Kifosztva
Pontos sorrend:
hinni, bízni, szeretni, csalódni.
Arcon smink, semmi érzelem,
lassan már hiába kérdezem magam,
csak a hangposta felel-
köszönjük, hogy hívott, de máskor ne tegye,
mert néma lettem
és nem láttam a lámpafénytől
tükörképem, s hogy ki is vagyok-.
Svédasztalos szerelem.
És ha már úgy is menni készülsz, édes,
fizesd ki a számlát..
nekem volt egy szív,
neked egy vágy.
Bár cipőm ragyog, s elegáns a ruhám,
koldus lettem így nélküled,
de még mindig gazdagabb, mintha
velem lennél.
További döntősök...
Bakkné Szentesi Csilla: Kicsit még veled
Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót!
Még engedd be halkuló szavam!
Nem üvöltve köszönök rád, s nem lesve.
Szótlan széllel hordozom magam.
Kopognom se kelljen!
Kezem fagytól még ne legyen jéghideg!
Ifjú lelked már más úton barangol,
de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
szívem!
Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél,
mézízű álmaim sodorják fellegek,
szememben őrzött megannyi fénykép,
életszilánkok, gyógyuló sebhelyek.
Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat,
madarak dalt idéznek hangtalan,
de te halld meg a csendet is a kiáltásban!
Ugye nem hagysz magamra, kisfiam?
A tűnő idő lassan odakint marasztal.
Én várok. Szavam sincs. Reménykedem.
Tudom, ha kell újra kitárul, de addig
csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
gyermekem!
Balázs László: Áramszünet
A riasztók pár percig még szóltak
és vonyított néhány ijedt kutya
már majdnem éjfélre járt
éppen az udvarra beállva
az elnyúló várost néztem
mikor kialudtak hirtelen
a hegyekre felfutó lámpafüzérek
az utcákat rossz abroncsként
dobta le magáról
a fekete és félénk
alaktalan béke
elmúlt időm, mint érzékszerv
formázott belőle
gyermekkori rétet
erdőt, parti utat
kontúrján a derengő éggel
a tücskök hangosabban szóltak
mintha hallgatni lennék,
lélegzik halkan minden
hogy élednek fel apró neszek
a nedves ösvényen
kiegyenesedő fűszálak
az orgona levélről hulló kövér csepp
csendben és láthatatlan
ölelő hangvilág mélyén
áltatni magam
nem is utcában élek,
része vagyok valami lüktető
különös egésznek
talán…
Hajnalodik nemsokára
valahol már dolgoznak a hibán
végül mégis - úgy megszokásból - a házba
húzódom vissza,
emlékezetből a kerti úton
az ajtót a negyedik kulcs nyitja
botladozva gyertyát és gyufát
kerestem
ügyetlen kézzel
bizonytalan fényt adva
a hangoktól ragyogó éjhez
meg egy lobogó megnyúlt árnyat
az üres szobába
sejtelmes,
falig is alig nyújtózó lángot
megsokszorozza az ablaküveg
izzó pont körül, a megint mérhető
bezárt világot
Saját gyenge fényébe
kapaszkodva
ejti rabul a szemem.
Elismerem,
szemed idézve…
itt belül köréd gyűlik minden
egymás mellé ülteted szorosan
a bánatot, boldogságot
keserű mosollyal
ezt a percet
régi napjainkat
magányt és néma hűséget
nézni
ahogy a gyertyafény meghajolva
az olvadt viaszba merül szelíden
az egyetlentől távol
lassanként fogy el
az egyetlen
Csontos Márta: Renoir vásznán
Narancsban kanyarog
az ecset.
A leláncolt sugár
izzó vörösben lobban.
Színek zenéje lélegzik
feletted, hajába rózsát
tűző lány mosolya
felhők válláról integet.
Testek puha gyertyája
olvad. Jelenés az égen.
Mohó ígéret, megnyílt ölelés,
sarjadó ige a teremtésen.
Csak nézlek, s világra
hozom magam.
Dezső Márton: Határeseti Credo
Én hiszem, hogy fáj ha ütnek
és rosszabb itt a menekültnek,
de volt, ki mégis felszegezte
azt a rongyos senkit a keresztre.
Hiszem, az ember szíve meddő,
magtalan bolond a teremtő
és háza olyan árva itt,
hogy bezárta Éva lányait.
Én hiszem, hiába is szólnál,
hogy sosem leszek több a pornál,
hogy éhség, félelem és átok
síromig hűséges barátok.
Hiszem, az ív önmagába fut
és harmat lepi el majd a hamut,
hogy minden út és idő véges -
hiszem, hogy egyszer hazaérek.
Dr. Fóris Ferenc: Kikötő
Anya, lehetek tengerész?
Csíkos ingben, könnyű szélben
vitorláznék kinn a kéken,
sósan porló napsütésben.
Anya, lehetek gyöngyhalász?
Merülnék, amíg a fény merül,
és a rája hátán szétterül,
medúzák testébe belesnék…
Gyöngyöt is, gondolom, keresnék.
Anya, itt az áramlásban
annyi riadt farkcsapás van,
annyi titkos, furcsa játék,
villanás és zátonyárnyék!
Anya, látsz az árboc csúcsán?
Sirály sikolt, én csak állok,
biccentünk a kapitánnyal,
s szembeszéllel szembeszállok!
Anya, hol az a kikötő,
ahol némán jár a vészmadár,
és partra szállni nem nehéz?
Ahol a száradó halászháló
halszagában álmodó öbölben
újra ölben alhat el
a gyöngyhalász, a tengerész.
Dr. Nagy Mihály: Öreg tölgy
A nagy öreg fák
állva halnak meg, gyakran
észrevétlenül.
Állnak egyenes derékkal feketén a
kegyetlen télben,
csupasz ágaik lengenek a süvítő
dermesztő szélben.
Tavasszal, mikor
már minden kizöldül a parkban,
csak állnak rendületlenül -
egyenes derékkal - de élettelenül.
Landorhegyi Zoltán: Éjszakai cigarettavég
A nyugalmat már nem űzik,
sötét lepel a városon -
füst a füstbe kanyarog.
Meleg az éj, a kábulat nem szűnik,
a sötétség csillagerein valami átoson,
parázs fénylik, izzásba izmosul, s eloldalog
Percek múlnak, a tüdő furcsa hangokat zenél,
szemeim merengenek a tűnt alkonyon,
s a füst a magasba kanyarog -
újra jó így eltűnődni a város mit beszél,
állni álmosan a balkonon,
nézni lemondón, míg a szerelem is elandalog.
Jabronka Richárd: Keserű kávé
dércsípte kökény
sajgó ágain
alig fénylő harmat
reggeli kávémban
keserű cukor
-szomorú eszencia-
hittem hogy jössz
elviszel végre
-poshadó ábránd-
maradt a cukor
zaccba vegyülve
keserűn árván
Pálinkás Imre: Vakablak
járatlan utak a semmibe futnak,
sápadt arcokon
fény-árny örvények játszanak,
rám borul hangtalan ez a rohadt világ,
tűzfalakra néznek napjaim,
kormos, sötét, málló vakolatként
hullik a tegnap rám,
még eltöprengek egy régi dal
monoton dallamán,
de vakablakom
a szürke reménytelenség,
/ zsebemben sikít a szegénység,
kiröhögöm/,
elkerülnek a színek,
/ léteznek egyáltalán?
vagy csak képzeljük?/
a világra vak szemekkel nézek,
hangokat süket fülekkel hallgatok,
/ vagy ezek már "belső hangok?/
ingem mosópor nélkül ,
de kimosom
/ legalább az izzadt erőlködés tűnjön el/
ma még....
de minek?
- volt létezések -
velem róják a köröket az üres semmiben,
elhullott érzések nyomát keresik,
takarítani kellene,
a szemétnek szemétben a helye,
tenném már magam lapátra,
csak lusta vagyok hozzá,
de jól van ez így is,
majd együtt hullunk a pokolba
Pap Für János: Napkelte
a kések élesebbek a hidegben
merev napkelteszelet tekintetem
csontig hatol a puszta látvány
az égalj akár a mészárszék
tombol a pirosra érett virradat
felismerhetetlenre ver az ébredés
porcelánjózanodás a kéziratok közt
blogomban is versrengeteg
emailben kapom életjeleimet
az online Istentől
Pap Für János: Naplemente
a várost elhagyom
a tükörben összeszűkül az út
egymásra dőlnek a házak
teljesen magadra hagylak
abban a végképp csendben
ami érthetetlen torlódik mögém
előttem a nélküled
tágas terei bomlanak
kinyílik valami roppant árvaság
elsoványodsz elfogysz
a horizont metsző élei közt
csak maradékaid maradnak;
dobálnak-tépnek-összeraknak
bármi-forma lehetsz
csak az egész tilt ki magából
félhomályba érek
fényszórót kapcsolok
(egyetlen napraforgó virágán
bolyong a naplemente)
Serfőző Attila: Kópia
Visszakérem minden "hozzádírtam",
s a születendőket is,
súlytalansággal sújtottjaimat,
az egymást kölcsönösen feltételezőket,
hisz`
anyjukat vesztik. ha nem szeretsz.
-
Cserebere fényekre nem vált
az odaát,
a jog feltételezi igazát, s ha
ringó bölcsőre lel,
mint elhangolt gitár,
hamisan ölel.
-
Belém kulcsolódtál,
- hallom sikító csönded -
véremben kiabál.
Szántó Attila: A Költő hiánya
Hát ebbe kell belehalni?
Az Istenverte szótlan távozásodba?
Ezerszer kell megkönnyezni halott barátomat?
Hát a kurvák, őrültek, stricik hol vannak?
Hol vannak a szerelmes utca sarkok, a holdat ülve nyalók?
A patkányok, az átkozott puskacsövek, hol vannak?
Ja kérem, már csak fehér lapokon.
Fakuló kurva betűk, sirató dalodat játssza mind!
Soraidat olvasva ezerszer veled halok.
Jaj barátom, jaj!
„Mellemre virágot tűzök, sebeimre verseket,
ha sírni kell, -hogy ne lássátok- eltakarom a
szememet.”Tóth Bernadett: Írógép, benne pergő betűkMinden ember élete egy regény.
(Shakespeare)
Tegnap kértél egy újságot a trafikba
mit ír?
nyitva
idős úr független hölgyekkel randizna.
Egy l-lel szeretlek gabriella
Ó Don Falfirka
Ildi néni feladta Adyt, hogy olvass na
kit érdekel
jönnek a hírek a fórumra.
Ez a hétköznapok irodalma
ahogy beleíródsz a lapokba
padon ülő pletyka
nép haragja
szájról szájra hírbomba
az egyetlen hely ahol megbújhatnál:
híresővel telezúdított információs csatorna
Számítógép távírógép
’Hálló?’-készülék
írógép
benne pergő betűk
lepereg előttünk
minden lehetőség melyet
ellőttünk.
Minden ember élete egy regény
- Sekszpír úr megmondta -
s tovább
mindenki egy nappal tovább
maga írhatja.
Ez a hétköznapok irodalma olyan aszfaltszagú
ahogy belesimulsz a betonba
de nem baj
a vekker holnap megint ugyanúgy felkelt
mint ma.
Szólj hozzá
Jagi [ 2010-08-13 06:25 ]
Kedves Zsanett, lehetőséget te adtál magadnak azzal hogy beneveztél a pályázatra. :)))
Zsefy Zsanett [ 2010-08-11 19:56 ]
Én is gratulálok a győzteseknek, és a döntősöknek!
/természetesen magamat nem számítva bele..:)))/
..és kösz a lehetőséget, kedves Jagi és DéeMKá!
Landorhegyi Zoltán [ 2010-08-11 11:12 ]
Köszi :-)))
Barbara [ 2010-08-11 08:54 ]
Gratulálok én is a győzteseknek, a döntősöknek és a résztvevőknek egyaránt.
Jagi [ 2010-08-09 14:04 ]
Gratulálok a győzteseknek! :)))
Gyarmati Gábor [ 2010-08-09 09:35 ]
Gratulálok a nyerteseknek és a döntősöknek. :)
Landorhegyi Zoltán [ 2010-08-08 23:23 ]
Sziasztok!
Köszöntök mindenkit, és gratula a döntősöknek, nem különben a nyerteseknek. Megkérném az oldal szerkesztőit, hogy versemnél szerzőként polgári nevemet mellőzni legyetek kedvesek. Az "Éjszakai cigarettavég" igazi :-) Landor szerzemény.
Üdvözlettel:
Landorhegyi Zoltán
Jagi [ 2010-08-08 22:17 ]
:)
Marie [ 2010-08-08 22:13 ]
Ja, és: GRATULÁLOK minden nyertesnek! :-))))))))))
Marie [ 2010-08-08 22:12 ]
Drága Reni... Az a kép, amit a szívemben őrzök erről a szegedi estéről: egyáltalán nem "alulexponált". Sőt, éles, tiszta kedves emlékkép, melyet dédelgetni fogok. :-))) Szeretettel emlékszem minden kedves résztvevőre.
Nagy ölelés mindenkinek és köszönetem, mindenért.
Renáta [ 2010-08-08 15:42 ]
Kedves Marie!
\"Alulexponált\". Egyetlen szó lehetne akár, és lehet is más-nak, de nekünk (ugye) nem. Élmény volt, örülök, hogy megismerhettelek személyesen, és maradok tovább csodálattal!
A többi döntőbe került vers és novella szerzőinek is gratulálok! Remek alkotások, de még ízlelgetnem kell ... (lassú vagyok).
