62 éves vagyok, korom minden előnyével és hátrányával. Életemről még nem készítettem számvetést és talán nem is fogok soha, esetleg erre szolgálhatnak a verseim.
A művészetek mindig jelen voltak életemben, főként az irodalom és költészet. Ma is a nyomtatott könyv az mit szívesen olvasok, bár a net lassan mindent legyőz - sajnos.
Fiatal koromban verseket, novellákat írtam. Aztán az élet egyéb területei kissé elsodortak ettől.
Talán egy éve érzem úgy, hogy csalódásaimat, örömeimet versben tudom legjobban kifejezni - azt, hogy mások számára is van mondanivalóm. Egy katartikus csalódás indított el az írás útján s ma egy csodálatos kapcsolat tart meg mellette. Az élet két véglete.
A versírás mellett próbálkozom prózával is, valamint videó-klipeket készítek, többek között saját verseim feldolgozásával.
Magamtól idézek: "A szó életet adhat és gyilkolhat, vigyázz hát mire használod!"
Pálinkás Imre művei:
HALLGATÁSOD FÁJ /akhrosztikon/
Hűs hulláma a fekete égnek,
Az álomvilág újra felidéz,
Lágy ringása lépteidnek mikor
Látomásként éjemen végigmégy,
Gyáva a nappalok valósága,
A képzelet testetlen szárnyaló,
Tér-időt vágyakkal levetkőzve
Álmokat, örök titkokat tudó,
Sejtjeinkben ébredő érzetek,
Oldhatatlan kötés létezésed,
Derengő fény óvó tekinteted.
Foszlik az éj, tűnik már az álom,
Átkozott napra ébredek, tudom,
Jeltelen semmiben jöttöd várom.
ISTENTELENEK SIRÁMA
Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja
TISZAPARTI ŐSZ
halk lassú lágy dallam zsong,
hársfák ága közt bolyong,
hűvös őszi szél mesél
a nyárról s zord téltől fél,
még hullámok simulnak,
parti kövekhez bújnak,
reggel fényében csillan
zúzmara a harmatban,
ősz sétál, lassan lépve,
fázós parton időzve,
s a folyó mindent ellep,
milliárd fájó könnycsepp
FÁZIK MEZTELEN LELKED
konok dac vékony vonala
rajzol árnyakat arcodra,
harag szabja szűkre szavad,
indulat kap szabad utat,
aztán újra a hallgatás,
beletörődő lemondás,
félő, keserű legyintés,
kiúttalan menekülés,
már fázik meztelen lelked,
s a lágy ölelést keresed,
az álmot hozó nyugalmad,
benned engem, bennem magad
KÖNNYCSEPP CSILLANT
Még egy mosolyt láttam,
még egy halk szót vártam,
de elfolyt mellettünk az idő,
még egy szín felvillant,
még egy könnycsepp csillant,
mozdulni, lépni már nincs erő,
még valamit érzünk,
még megdobban szívünk,
még egy dal a múltból felsejlik,
magunkban dúdoljuk,
álmunk még álmodjuk,
de holnapunk semmibe hullik.
Piszkos vásznakra festettelek
Magányom álmaival festettelek
kínokból szőtt piszkos vásznakra,
szédülten keverve furcsa színeket,
szemed a hazug mosoly csaló barnájára,
hajad kócos vörösre borzoltam
béna kezem merev ujjaival,
büszke melled mohón simítottam
soha hozzád nem érő mozdulattal,
öled tüzére szürke hamut szórtam
önző, öntelt irigy lélekkel,
combod feszítettem állat módjára
és Te sikoltva, vértől rémülten
szültél érte pokoli gyűlöletet,
aztán a részegen tántorgó képzelet
szaggatta szét a köldökzsinórt
mi a vak-véletlen játékaként
egy pillanatra összefűzött veled.
Peronon
Nézem az arcokat.
Álmos tekintetekben az éjszakát kutatom,
sálak, gallérok mögül kivillanva
egy szeretkezést idéző harapás nyomot a nyakon,
vagy csak egy mosolyt,
barátságosan,
de halott világ ez,
üres szemek merednek rám fásultan.
Az idő magába zár,
egykedvűen várok,
tépkedem a perceket.
Átsuhan ajkamon csókod halvány íze,
de szád nyomát a resti ócska
kávéja és cigarettám füstje söpri félre,
fázón húzom össze kabátom.
Vonat fékez,
felsikít a sín,
a rozsdás,
időtől mocskos kocsik alatt,
felvillan egy kép,
a sínek között látom magam
a végtelenbe futó szemétben,
aztán csak legyintek,
magam sem tudom: mennék-maradnék?
Utolsóként felszállok,
hátam az ajtónak vetem
és kipipálom újabb napom reggelét.
Üres szavak visszhangzanak
börtönbe zárva a lélek
testem formaként borul rám
még szavakat formálna szám
de az igazságtól félek
kezed hiába nyúl felém
magamra szól ítéletem
csak egy monológ életem
viharfelhőkben tűnt remény
szűköl még az állat bennem
ösztönök lázadnak újra
törött lábbal kelek útra
mért kellett emberré lennem
néma és vak világban csak
üres szavak visszhangzanak
Golgotán
terhed dombra vonszolod,
ostor szaggatta élő tested,
nyomodban
szimatot fogva
rühös kutyák fejüket leszegve laffognak,
szemükben izzik a veszettség,
élő húst,
vagy oszló hullát
akarnak üres gyomrukba,
morogva marják egymást,
tépnének belőled,
add kenyered,
s adj egy korty bort,
foszló rongyaid borítsd e fekélyes világra,
nyújtsd áldásra kezed,
szánj meg,
hisz itt vagyok
a legveszettebb ebként
a sor végén kullogok,
s ha elérlek
beléd marok
Rozsdás síneken sír a lélek
Kormos, piszkos külváros hozott a világra,
Vérben, könnyben, mocsokban születtél.
Szárszó vitt el, temettünk.
Magot vetettél,
de a szárba szökő virágot
a burjánzó gaz megfojtja,
kevesen maradtunk,
alig-emberek,
hitünkben egy jobb világra várva.
Kormos, piszkos
ma is az élet,
fonnyadt fák ágain kúszik
fáradtan a fény,
köd temeti a reményeket
és
Szárszó felé
rozsdás síneken
acélkerekek alatt
fájdalmában
felsír a lélek.
(2010. április 12. - József Attila, szül. 1905. április 11. Budapest - 1937. december 3-án Balatonszárszón öngyilkossági szándékkal vonat alá vetette magát...)A fiú vagyok
A fiú vagyok
kit szentlélek nemzett emberré,
elnyerve a halandóságot,
megtapasztalva a földi lét
örömét és keservét.
A fiú vagyok,
anyától született gyermek,
kinek joga ismerni
a tér korlátait,
ki létezését az idővel mérheti,
a mát élheti,
mert a holnapot nem ismeri,
de tudja, hogy léte véges,
csak lelke örök.
A fiú vagyok,
emberként meghalok,
s ha szólít majd,
talán Isten is megbocsát.
Istenhez
Én Istenem.
Öröklétbe alkottalak.
Imákat találtam ki,
hogy áldjalak és kiutat találjak
semmi létem gyötrelmeiből,
ebből az elmúlás-félelemből.
Én alkottalak,
s ha kell kiradírozlak a tudat-világból.
Megtehetem,
mert létezem,
valóság vagyok, emberként meghalok.
A mennyeknek országát
ne add nekem,
nem kérek föloldozást,
nem kell a kegyelem.
Én Istenem.
Álom feketében
Ma éjjel csillagtalan égben jeges szél süvít,
mocskos sikátorban botladozom, rémálom
ölel magához, a halál-madár gúnyosan rám visít,
s halált lehel a föld is, a szemétben találom
magam - rám untak - odavetettek, betakartak
néhány rongyos emlékkel, leköptek gúnnyal,
felejtéssel, lelkemből minden jót elloptak,
körömcipő tapos még élő szívembe akarattal,
s bámulom a felettem ringó telt combokat,
a gyönyör forrását, s a döbbenet telepszik rám,
a hús lefoszlik csontodról, szétesik szép tested,
álcád lehullik arcodról és nem marad más, csupán
csak csillag szemedből kimászó millió kis féreg.
Villanás
vörös hajad lobbanása
lángolt felém
a megolvadt tömegben
izzadtság cseppek alól
szeplőid szórtad
a betont tördelő hőségben
rám villant szemed
mikor az
"ajtók záródnak"
parancsolattal
préseltek a fémlapok
még felém hintettél egy
mosolyt és karcsú tested
beleolvadt a mindenkibe
mosolyod zsebre vágtam
ha a télben
didergő szeplős sápadt
arcod megtalálom
majd helyresimítom
és nyár lesz
KÉPZAVAROK NÉLKÜLED
üvölt a csend
mint egy részeg festő
által vászonra álmodott képzavar
vakít a sötétség
mint hangolatlan húrokon
felcsendülő összhangzat
mely után az őrjöngő karmester
mindenkit szétzavar
hiányzó érintésed olyan
mint proszektúrán a boncoló
sziké nyisszanása a halott húsnak
a csontbéklyót engedő inaknak
mocskos a holnap,
mert a tegnapban fürdettem
s hogy tetézzem bűneim
a vákumban kínrím is felrebben:
a vérfoltos fájdalom lelkemben
nélküled
Borotválatlan pofával
A villogó /régen képcsöves/
tizenkilenc colból rám ugatott
regnáló királyunk, magabiztosan,
a mindentudók bölcsességét osztva,
én meg csak bámultam ki
borotválatlan pofámból,
hisz egy nyelvet beszélünk.
Akkor miért nem értem?
Csak ültem,
fizetetlen számláim szorongatva
s hallgattam,
mint osztja az észt,
aztán egy merészet gondoltam:
tűzbe a számlákkal!
De hova?
Ez itt
/egy élet materializált eredményeként/
orosz licenc panel a negyediken,
szakadt tapéta, büdös szőnyegek,
harminc éves, széteső bútorok,
könyvek halomba pakolva a fal mellé.
ujjnyi rések a falon,
a huzatban fecnik röpülnek
/örökre elveszett gondolatok/,
Pergő zománcú, központi fűtés,
két hónapja
"SZOLGÁLTATÓ ÁLTAL LEZÁRVA"
Még egy melegítőt magamra húzok.
Szólj hozzá
Bakos Erika [ 2010-07-10 09:41 ]
Kedves Imre!
A verseid már a Poet.hu-n megfogtak
Örülök, hogy itt is olvashatom őket.
Szeretettel Erika
Ancsa [ 2010-06-12 07:04 ]
Itt is csak olvasom.Örülök, hogy itt is.
Szép napokat:)
Mygan [ 2010-06-10 19:45 ]
Köszöntelek Imre!
Ági [ 2010-06-09 06:48 ]
Most olvastam a Golgotádat... nagyon tetszik...
Mihaleczki Mária [ 2010-06-08 10:43 ]
Szép napot,
Én is itt vagyok :)
Renáta [ 2010-06-08 00:01 ]
Rendben részemről a tegeződés!
Sőt, örülök is . Egyszerűbbé téve a továbbiakat...
Imre [ 2010-06-08 00:01 ]
Köszönöm Sándor......ez a sorod talán a "rimfaragás"-ra is vonatkoznak, ugye? ::::
Lebben az idő köd-ruhája,
már nem szab határt a képzelet,
:))
Imre [ 2010-06-07 23:55 ]
Ági...köszönöm.../és én is örülök..:)) /
..amúgy meg rólam írtad? :
a ritkuló csonttól görbül a gerinc
vagy utunk ferdülései nehezednek
vállainkra
szépen fogalmaztad meg....és így igaz...de inkább a második gondolatot érzem \"keményebbnek\"...:((
