Útjelző
Pár kavics kocog már csak
a tarisznya alján,
a hamuban sült is elfogyott.
A magammal hozott majd’barna bor
két cseppje riszál az üvegben,
ahogyan ballagok.
Erdő.
Köröttem törzsek.
Felettem zárt kupola.
Rengeteg.
Összekusza ágak közül
rekedten susog a mély:
“Nincs veszély, gyere, nincs veszély!”
Lépek.
Tudom, hogy visszaérek.
Tenyeremben izzad a kavics.
Egyet az útra, kettőt az útra,
a harmadik koppan
(“siess, szaporán, gyorsan!”),
a negyedik szépen látszik a sorban.
…
A túloldalon mikor kiérek,
az utolsó kavics;
legyen a tiétek.
Én hazatalálok,
én hazaérek.
(Félek.
Hosszú utazásai közben
elég kövecske van-e a zsebében…
Elég-e a kavics, hogy ő is
hazataláljon, hazaérjen?)
Pillámon minden hajnalom
Azt hittem, hazugság; létezel.
(Olyan sokszor becsapott már az élet.)
Lemondtam rólad,
már nem vártalak.
Ó, dehogy vártalak már téged…
Csak vittem a tarisznyát,
benne a sok hideg, kínos bájjal.
(Megfeküdte gyomrom,
kikezdte a májam.
Ragyogó szememből eltűnt már a szín is.
Becsaptam magam
így is, meg úgy is.)
Foghíjas mosollyal,
lassú léptekkel cipeltem
és néha belevarrtam némi foltot
hogy bírja,
ó,
hogy bírjon minden hazugságot…
Aztán egyszer csak
leszakadt a vállpánt.
(Elnyűtte a könnyem.)
Leesett a batyum.
Utánaköptem.
Ó, dehogy vártalak már téged.
De minden fűszálba,
minden rögnyi földbe,
madarak röptébe,
minden folyómederbe
vésve van a végzet:
szeresselek, ó,
szeresselek téged.
Létezel.
(Már nincsen tarisznyám.)
A pillámon harmat ül minden hajnalon.
Ez volt minden vágyam.
Hagyom.
Olyan néma már
Már más a fénye a napnak.
Vakotás ragyogás…
Az árnyék is fakó,
elnyúlva kushad a sprőd füvön.
A napraforgótábla barna mocsár.
Kopár búzatarlón a varjak
riadt leple olykor-olykor összeáll.
A verebek csendesednek.
Nyílik még a rózsa,
az őszi eper is beérik.
Darazsak becézik szemét
egy döglött galambnak.
Éjjel hideg csókkal
ébreszt a nyárvég, dermed a vér.
Olyan néma már…
Olyan halk, eltűnő, elbújó élet.
Harsogózöld levelén a fügének
nyomot hagyott egy elköszönő.
Sóhajnyi súllyal,
törött szárnyakkal suhant:
a pillangó alázuhant.
Olyan néma már…
Olyan halk, eltűnő, elbújó élet.
Azért is!
Gyakran ötezrem sem maradt fizetés után.vers
(2000akárhány nyarán, tavaszán, de
ősszel, tavasszal sem jutott ennél több.)
Csöpp kenyér.
Kicsi margarin úgy hat napig.
(A hűtőmben tériszony lapít…)
A mai napig csúszkálok
hátán a jégnek.
De megélek.
(Élek.)
Isten engem úgy segéljen,
azért is!
Azért is megélek!
(Bár veszettül csúszik a jég
és néha elhasalok,
vadul siklom át.
Holmi törött karok mit nekem!
Engem keményfából faragott,
tölgyfából hasított világra
a Jóisten.)
Hol a miamanó?
Amikor kislány voltam
és az erdőt jártuk
(anyámmal, húgommal
és Palival),
minden manóitatónál megálltam.
A lehetőség, hogy apró,
zöld ruhás pindurok
(akik még nálam is kisebbek)
járnak inni ide,
földbe vert a gyökereivel.
Az itatók mellett heverő makk-kupákon
látni véltem a rászáradt nyálat,
és a ha felnéztem,
az égig érő tölgyek törzsén
pöttöm kéményeken
szökött a füst…
A gomba illatát kezemen
szétmorzsolt lemezeivel
hazaviszem
és csak vacsora után mosom le.
Gyakran rágcsálom
a fenyők fanyar tűlevelét.
A vaddisznók,
őzek lábnyoma most is
hónapokra a sárba köt.
Az erdőt járjuk
(kedves meg én),
minden manóitatónál megállok.
Az eshetőség
hogy lehettek…
földbe ver a gyökereivel.
Időnként hazaviszek
pár makk-kupát,
vizet teszek bele
és kiteszem az asztalra.
Talán…
(voltam kislány is)
Mindennapi
Amikor száraz lapáttal
alányúlnak a testnek
hűvös nyál édes keserve szalad a nyelv köré
a várakozás összekapja a gyomrot
megizzad a homlok dermed a könny
a félretett bánat hökkenve torpan
szunnyad a közöny
s csak kicsit topog a nyugtalan láb
az ököl dúltan nyit és csuk
fogna már és tépne szét
és tömne be…
Szelíd, éhes bolond áll a kemence előtt.
Téged is illet!
Mert széjjelszórták,
ami Téged illet.
Eltévedt tündérpor
csillog a más szemén.
Becsapott hitek kószálnak bennem vakon
és mást nem tehetek:
hagyom hogy szédülten
vesszenek…
A remény szakadt, szürke, foltos palástja alatt
talán…
flitteres ruhában ott a jövőd.
A költő a tölgyszekrény előtt térdel
A költő a tölgyszekrény előtt térdel.
Kutat, a nyikorgó ajtó rácsukódni látszik…
”Pedig ide tettem” –dohog.
”Tanulságot vonok magamról;
a memóriám egyre ritkább, inkább
hagyni kéne a fenébe az egészet…
Versek, prózák…
Pf!
Kacatok!”
A szoba már szaglik az egérszartól.
Homloka izzad, gyomra remeg.
”Azannya!
A tucat télibugyogó bezzeg itt!”
Csak ketet, majd matat.
Zörgős pauszpapírral vacakol.
A naftalinnal tartósított, biztos helyre tett,
puha frottírba csomagolt múzsa
- mikor már nagyon későre járt, és a költő kipurcant -,
végre meglett.
Ihaj-duhaj
Egyszer élünk,
dögöljenek a versek,
pusztuljon a próza!
(Már untam a rácsapott párizsit.)
Irodalomba csomagolt
kenyérre kent mondatok
csorgatva méz szavak.
Befalt szendvics.
Jót böfögünk.
Másnap távozik.
Mert egyszer élnünk kell…
Országomat egy...
Női tény és erény,
kiváltság
hogy megkapom!
A hatalom nálam,
enyém az egész
bi-ro-da-lom.
Marokra fogom, húzom, tolom,
ide nekem mindet,
csepp se maradjon el!
A partvis, a rongy,
a tövig letört köröm,
a behasadt, felázott hús,
a puccos placc:
MIND ENYÉM!
Kiszárad
Itt ülök, és nézem, hogyan siklik az élet el.
Percre papíron megáll, aztán tintafolyással egyre fogy.
A gondolatok összefagyva dermednek az agyban.
(Be kéne fűteni…)
Gyors rebbenéssel szalad a tollszár.
Lassan kifogy a szín.
Csábítás
A Bűn rám borulva suttogott:
“Nézd csak! Ki megy amott
az utca túlfelén?”
(Egy padon ültem éppen,
és megfeszülve,
keresztbe rakott combokkal
bámultam a pompás vadat.)
“Nézd a szélles vállakat,
az izmok íve hogy szalad
a csontok vonalán…
A szűkre szabott szem,
ahogyan rádtekint.
Kacsint! Látod?
Megtorpan a perc;
- összeforr a szemsugár.
Hagyd magad!
Add magad!
A trófea kölcsönös lehet.
Ki a vad, ki a vadász
- egyremegy.
Lihegő gubancként
hempergő gyönyörben
nincsen fegyver,
nincsen áldozat.
Nincsen kárhozat
sem.”
Így sutyorgott fülembe a Bűn.
Én kacagva félrelöktem,
majd ringó csípővel,
felvetett fejjel:
elsiettem.
Tintapaca
Születtem, nőttem, tanultam,
szerettem, szültem, éltem,
kacagtam, sírtam, írtam…
A fenekem, mellem
hol lapos, hol kerek.
Dühöngök, hallgatok, énekelek.
Írtam, írok, írni fogok.
Minden betű magam vagyok.
Minden szó vallomás.
Minden mondat üzenet.
Minden írás tanulás, tanítás.
Sírva írok, írva sírok,
nevetve írok, írva nevetek.
Ha szeretek írom,
ha gyűlölök, írom.
Bírom.
S te? Te bírod?
Akácvirágos szerelem
Mindig a szerelmet fogtam karon.
Nem kellett sohasem a pompa.
Szórtak elém igazgyöngyöt,
hamis vagyonért le nem hajoltam.
Csak a szerelmet akartam,
az akácvirágos szerelmet.
Kaphattam volna hintót lovastól,
hogy talpam ne érjen a földre.
De én élveztem hogy lábujjam
közt cirógat az út pora.
Szomjamat olthattam volna nektárral,
de többet ért a patak édese.
Palota lehetett volna, hol lakom,
de én susogó fűben jobban álmodom.
Szerelem, rongyos szerelem… mégis… mégis…
Mentem, rohantam utána,
akár a pokolba is.
Nem kaptam ingyen.
Magammal fizettem.
És Istenem!
De jó így – szegényen
és mégis boldogan.
Mindig akácvirágos
szerelmet akartam…
Repedt
Carrarában jártam:
csak itt adnak
márványszívet.
(Fizettem érte
- nem keveset.)
De tartós, szép,
fénye van.
Örök.
Csak…
hideg.
Mellkasomra
időnként ráhullik
egy – egy könny.
Bőrömre néha
ráborul
egy tenyér.
Számra tapad
a csókok
édese.
Robban a márvány.
Majd újra fagy…
Mondd, mit akarsz!
Mondd, mit akarsz
a szerelemtől?
És adsz-e érte
vastag aranypénzeket?
Mivel fizetsz?
Odaadod érte
a lelkedet?
Húzod-e majd
a pokolban
az elkárhozottak
szekerét,
habzó szájjal,
üres szemgödörrel,
csupasz, rezgő
inakkal
míg Világ a Világ?
Mondd, mit akarsz
a szerelemtől?
Vággyal telt
pár ezer éjszakát,
ételt az asztalra,
tiszta ruhát,
csendet, nyugalmat,
mit néha megtör a dac?
A szerelemtől mondd:
mit akarsz?
Mágus
kékeres kalapáccsal
ütött a vasra
előtte festékesdobozba
dermedt színt oldott ki
csapva a dobozra
aztán hopp
egy csokrot rántott elő
néha mikor félrenézett
kisujjából pattant ki
az igézet: köbmétereket
hasított szilánkra
nem menekült
se fa
se fém
se más
az egész egy óriási
VARÁZSOLÁS
én tátott szájjal bámulom
lecsorgó nyálamat is
hagyom
szemem tág
benne a pupilla résnyi
…
férfi
…
az egész egy ölelésnyi
tény
Elm utca
(Üvöltöttem, behasadt a torkom.
Álommanó hátamba nyomta a kést.
Délben még krumplit pucolt vele,
vajon kapok-e vérmérgezést?
Sipkáján a bojtok vígan lebegtek,
én sikoltottam, ő bőszen röhögött.)
Letarolt lombú éjszakák mögött
nincsen fedezék ha izzaszt a nap,
nincsen fedezék ha ver fagyos eső.
Kizöldell-e még valaha az álmom
a vállig lefejezett törzsek nyakán
(hol megbújhatok)
hogy rémálom-manó ne találjon rám?
Szólj hozzá
zana [ 2010-08-14 07:24 ]
Szia Méri.:) Igen, körözünk, bár én magamat csak konctagnak (kértem egy koncot:))vallom, ugyanis bepofátlankodtam. Szerettem volna IGAZI művészek közé tartozni, akiket "ismerek", tisztelek, stb.. A poet már egy felhígult(annak ellenére, hogy sokat köszönhetek az oldalnak!) khmmm hogyismonggyam... fröccs.:)
Marie [ 2010-08-10 17:20 ]
Szia kör-társ! Körözünk? :-)))
Tetszik, amit olvastam, bár ez nem újság. :-)
Dezső Zanami Anna :) [ 2010-08-03 08:25 ]
:) Drága, Bea, nincs mit szégyellned! Most már... :))))))) Ölellek, köszönöm, hogy tetszem. Pusz.
Bea [ 2010-08-02 20:42 ]
Szia Anna!
Szégyellem, hogy csak most néztem meg tüzetesebben a verseid! Nagyon nagy élménytől fosztottam meg magam. Nagyon tetszik a szókimondásod és az "akácvirágos szerelem" :)))))
Zanami [ 2010-07-23 21:19 ]
:) Tátsd tiszta szívvel, velem együtt! Ma is láttam egy repülő sültgalambot.:) De sajna jön a hidegfront, így elszállt dél felé... Felétek! :)
Barbara [ 2010-07-21 11:49 ]
szia Anna!
ami szíveden a szádon, mi meg táthatjuk!:-)
Üdv itt is!:-)
Zanami [ 2010-07-20 20:46 ]
Jah, s hogy így. :)
Zanami [ 2010-07-20 20:46 ]
:))) Köszönöm, hogy hozzámszóltatok. Üdv.
Annamari [ 2010-07-19 06:41 ]
Szia Anna.
Egészen egyedi képeid vannak.
Tetszik, hogy nem a megszokott.
Üdv: Annamari
