Bejelentés



Dél-Alföldi Művészeti Kör
"Minden művészet: világmodell. Az "egészről" készült híradás." (Pilinszky János)

MENÜ








A hétköznapi irodalma pályázat döntőbe jutott prózai művek

1. helyezett Juhász Zoltánné J. Simon Aranka: Útban a csillagok felé

A férfi a park közepén álló patinás, frissen festett sárga épület egyik termében, a földön térdelt. Odabent a csönd szinte tapintható volt, a külvilág beszűrődő zsongása el sem jutott hozzá. Annyira belemerült a munkájába, hogy azt sem vette észre, nincs egyedül. Összeráncolt homlokkal hajolt a jókora, furcsa ábrákkal telerajzolt csomagolópapír fölé. Két tenyerével a papírra támaszkodva, tompa hegyű ceruzáját fogai közt tartva elmélyülten tanulmányozta művét. Időnként fölegyenesedett, sarkára ülve megropogtatta fájós derekát, és gyér hajába túrt egy kis ihletért. Valószínűleg fölfedezett valami hibát a rajzon, mert ceruzáját még erősebben harapva buzgón radírozni kezdett. Olyan erővel dörzsölte a papírt, hogy majdnem kiszakadt. Valahonnan a terem másik végéből hangos, türelmetlen cöccögés hallatszott. Villámgyorsan megfordult. Az ablak melletti fotelek egyikében izgatottan előrehajolva ült a nő. Lábaival idegesen toporgott, láthatóan csak a pillanatra várt, hogy észrevegyék. Amint a férfi feléje fordult, máris felugrott, és odaguggolt mellé. Szemei mohón a papírra tapadtak, ujjaival finoman végigsimította a rajzot a vastagabb vonalak mentén. A férfi gyengéd pillantást vetett a mélyen előre hajló nő szőke pihés tarkójára. Na, milyen? – kérdezte fojtott hangon, amikor az végre fölegyenesedett. Nagyon szép. De mikor lesz már kész? Nemsokára. Az utolsó simításokon dolgozom. Látod? – mutatott egy ellipszis alakú vonalra. – Ez lesz a te helyed. A nő érdeklődve követte tekintetével a férfi karcsú ujjait. Megállapodott azon a ponton, ahová mutatott, majd behunyta szemét és elmosolyodott. Mi van, mit nevetsz? – rántotta meg tréfásan a nő foncsikját. – Talán nem tetszik? Dehogynem – nevetett a nő csiklandósan. – De mondd már, hogy mikor lesz kész? Estére meglesz – nyelt nagyot, amikor a nő nedvesen fénylő szájára tévedt a tekintete. A nő aprókat sikkantgatva, két tenyerét összeütve szökdécselni kezdett, mint egy kisgyermek. A férfi gyönyörködve nézte ugrálástól felhevült, kipirult arcát, aztán szégyenlősen lesütötte a szemét. Most hagyjál dolgozni, ha azt akarod, hogy elkészüljek. Jó. Megyek, összekészítek pár meleg holmit. Este biztosan hideg lesz odafent. Biztosan – morogta a férfi, szemét mindvégig a nőn tartva, amíg csak el nem tűnt az ajtó mögött. Minden idegszálát megfeszítve tovább dolgozott. A kinti zajok lassan elültek, a zsongás most már belülről hallatszott, de ő mindebből semmit sem érzékelt. Szeme már erőlködött a sűrűsödő homályban. Valaki felkapcsolta a világítást. A folyosó felől finom ételszag terjengett; mintha hívták is volna vacsorához, de most ez sem érdekelte. Mindenáron be akarta fejezni a munkát. Már remegett a keze és a térde, teljesen összefolytak előtte az amúgy is kusza vonalak, de végre sikerült. Lehunyt szemmel, kimerülten terült el a szőnyegen. Elgémberedett tagjait jólesően kinyújtóztatta. Alig néhány perc múlva, apró, alig hallható nesz ütötte meg a fülét. Amikor felnézett, a nő már ott állt fölötte. Vastag pulóvert viselt. A kezében is tartott egyet, azt odanyújtotta a férfinak. Vedd föl, hideg van kint! A férfi felült, magára húzta a pulcsit. Sikerült – mondta. – Elkészültem. Tudom – mosolygott a nő. – Nézd csak – kínált oda neki egy almát –, hoztam ennivalót, mert nem jöttél vacsorázni. Biztosan éhes vagy. Az vagyok, de most nem kell. Majd eszem útközben. Nehezen tápászkodott fel a földről. Térdei még most is remegtek. Erősen kellett uralkodnia lábai fölött, mert azok egyre csak össze akartak csuklani alatta. Kínkeservesen összegöngyölte a papírt, hóna alá vette, és másik kezét a nő felé nyújtotta. Induljunk! A hatalmas épület folyosóin félhomály derengett, csak a jelzőfények égtek. Csönd honolt mindenhol. Óvatos, halk léptekkel osontak fel a lépcsőkön, több emeleten át, egészen a tetőtérbe. A kőkorlátos erkélyre vezető ajtót nem zárták kulcsra. Amikor kiléptek, megcsapta őket a hideg, friss levegő. Alattuk húszméteres mélységben a sötétbe burkolózó park, fölöttük a végtelen ég. A férfi nagyot, mélyet lélegzett, és felnézett. A tiszta, fekete égbolton fényesen, vibrálón ragyogtak a csillagok. A lenti világról tudomást sem vett. A nő megszorította a kezét. Egészen a csillagokig felrepülünk majd? Hát, nem is tudom… Azok túl magasan vannak. De én szeretném őket megérinteni! Veszélyes lehet. Talán még a kezedet is megégetnéd… meg a repülőnk is meggyulladhat. Én akkor is szeretnék a csillagok között szállni! A hajamba is tűzhetnék egyet, hogy szebb legyek. Neked nincs szükséged csillagra, anélkül is nagyon szép vagy. Esetlen mozdulattal a nőhöz hajolt, száját a szájára szorította. A gyermekes csóktól furcsa érzések hullámzottak át mindkettőjük testén. A nő meglepetten lépett hátra. Mit gondolsz, Isten ott van a csillagok között? Ott kell lennie – dünnyögte zavartan a férfi. – Hol lenne máshol? Ha ott lesz, akkor ne is jöjjünk vissza, hanem maradjunk vele! Jó, nem bánom – felelte a férfi –, de most már induljunk, mert ha a csillagok elhalványulnak, lehet, hogy nem találjuk meg. Mindketten felmásztak a korlát alacsony, széles kőpárkányára. Vigyázva, hogy el ne szakadjon, a férfi nagy gonddal szétbontotta a papírt. Egyik végét a nő kezébe adta, a másikat ő fogta meg. Szemben álltak egymással, karjukat a fejük fölé emelték. A szellő gyengéden meglobogtatta a papírt. Gyönyörű szép a repülőnk – nézett föl a nő. Az – hagyta jóvá a férfi. Ott boldogok leszünk? Csak ott lehetünk boldogok – bólintott a férfi. Egymásra néztek, és egyszerre léptek ki a semmibe. Repültek. A szél alulról belekapott a papírrepülőbe, és egy pillanatra, mintha megemelte volna őket. Csak egy villanás volt az egész, míg célba értek. A papírt kitépte kezükből a légáramlat, és az épület homlokzatára tapasztotta. Éppen elfedte az intézet névtábláját.

2. helyezett Csatóné Boros Zsuzsanna: Szerelem az erkélyen

Április közepét írtunk. Üveges tekintettel bámultam a monitorra. Szakdolgozatot írok. Angolul. 2 hét alatt. Immár enyhe hallucinációim voltak a fáradtságtól és a túladagolt koffeintől, de épségben elbotorkáltam a kötészetig és vissza. A reggelivel csak küszködtem. Éhes voltam, de folyamatosan elbóbiskoltam rágás közben. Alig csuktam be a szemem, amikor megcsörrent a telefon. Nem emlékszem, hogy hogyan találtam meg, és vettem fel: - Halló! - Leadtad a szakdolidat? – kérdezte egy ismerős hang valahonnan a távolból, de a szavak értelmét már képtelen voltam felfogni. - Mi van? - Leadtad a dolgozatot? – kérdezte a vonal másik végén a hang újra, de ekkor már felismertem. - Ja, éppen kötik. Forgács, te vagy az? - Felkeltettelek? - Nem tudsz. Még le sem feküdtem. Igaz ennek már 33 órája. - Na figyelj! Ki kell költöznötök a lakásból! De szereztem nektek egy másik albérletet, le is alkudtam, két utcával feljebb van! Jó? Na, ennyi információ végképp megakasztotta túlterhelt agyamat. Ezen az sem segített, hogy bármit megtettem volna kedvenc exfőnökömnek, aki nemcsak a barátom, de jelenlegi főbérlőm is volt egy személyben. - Mi van? Most kezdjek el pakolni? – a gondolattól sírni tudtam volna, ha nem lettem volna ennyire fáradt. - Neeem!!! Jól vagy? - Azt hiszem, alszom. Akkor most pakoljak? - Még ne! De nem haragszol? - Miért? Mert eladtad a saját lakásod? Forgács, te hülye vagy!!! Nevetett. - Na, jól van. Akkor aludj. Ügyes vagy. Szia-szia! - Aha. Szia! Este fel kellett hívnom újra, hogy megtudjam, miről is beszéltünk pontosan. Két hét múlva elköltöztünk. Este 7-kor immár új albérletünkben, dobozok és zsákok között elkötöttük első vacsoránkat, aztán ahol helyet találtunk, leraktuk az ágyakat és elaludtunk. Egy hét alatt sikerült végre mindent elpakolnunk, és otthonossá tenni a lakást. Én éppen családlátogatáson voltam a szüleimnél, amikor megcsörrent a telefon. Gabesz volt, és különleges hírrel szolgált: - Új albérlőink vannak. - Kik??? - Inkább mik. Egy galambpár próbál beköltözni az erkélyre kitett gáztűzhely alá. Nem rendelkezem túl széles ornitológiai ismeretekkel, de valahogy az rémlett, hogy egy galambfészeknek otthont adó gáztűzhellyel már nem tudok sok mindent kezdeni. - Ugye nem hagytad nekik? – bíztam a férjem józanságában. - Persze, hogy nem – jött a megnyugtató válasz- Eltorlaszoltam a bejáratot, most az erkély korlátján ülnek, és bámulnak rám. - Szegények! – Hiába, ahogy elképzeltem a két kis kivert szerencsétlen madarat, megsajnáltam őket. Tulajdonképpen sorstársaink. Egyikünk sem tud fészket rakni. Őket mi akadályozzuk, minket meg a sors. – Nem lehet velük csinálni valamit? – próbáltam némi befolyást gyakorolni a férjemre. - Mégis mire gondoltál angyalom? Süssem meg őket? - Nem! Csak adhatnánk nekik valami házat… - Volt már galambod, édesem? – éreztem a férjem hangján, hogy egyre kevésbé viccel. - Nem, miért? - Nem bérházba való. - De sajnálom őket! - Ha akarod, elvehetem a dobozt a tűzhely alatti nyílás elől… - Ne! Azt semmiképpen se! De azért ne bántsd őket, jó? - Nem bántom őket. Majd megunják, és elmennek. De nem mentek el. Mikor hazaértem másnap még mindig ott voltak. És nem csak búgtak és szemrehányóan bámultak ránk, hanem csókolóztak is! Szájból szájba, vagyis csőrből csőrbe, nyelves puszi is volt, meg minden. Én teljesen elképedtem. Végül megpuhítottam a férjem szívét, és kitettünk egy kartondobozt az oldalára borítva. Pár nap múlva már a leendő fészek alapjait pillanthattam meg. Persze az ifjú pár megállás nélkül búgott és turbékolt egész álló nap, így egy kis idő múlva kisebb-nagyobb erkölcsi dilemmába estem. - Remélem, hogy csak egy galambpár szexszel az erkélyükön, és nem vígalmi negyednek tekintik. – vetettem fel a problémát a férjemnek. Ő csak kinevetett, én pedig tovább aggódhattam a galambjaim erkölcsei miatt. Ők igyekeztek eloszlatni kételyemet szándékaik komolysága felől, és ezt igazolván két tojást tojt a tojó. Sokáig nem történt semmi érdekes, hiába nézegettem napjában többször, hogy vajon kikeltek-e már a kis utódok. Aztán egy nap megtörtént ez is. Hát, azt nem mondhatnám, hogy édesek voltak a fiókák, de kicsik, csúnyák és sipákolók igen. Itt-ott még a tolluk is hiányzott. Persze ennek ellenére engem levettek a lábamról, és továbbra is támogattam a fészekrakó és családi programot. Nevelési segélyként még búzát is adtam a tojónak. Mindannyian boldogságban és békességben éltünk együtt. Egyik nap ellátogatott hozzánk Faust, az egyik barátom, akinek büszkén mutattam meg a csendéletet az erkélyen. - Te nem vagy normális! – ez volt a rövid és tömör véleménye – Láttad te Hitchcock Madarak című filmjét? Nézd meg! Tanulságos. Ez adta az ötletet, hogy a két kis jövevényt Alfrédnek és Hitchcocknak nevezzük el. Nos Alfréddel és Hitchcockkal nem volt semmi baj, egészen addig, amíg el nem kezdtek járni. Ugyanis amerre mentek összetojtak mindent. Tulajdonképpen két óra alatt újraburkolták az erkélyt. Hiába mostam fel hypós vízzel, tíz perc elteltével kezdhettem volna elölről. És miután kinőtték az erkélyt, elkezdtek bekukucskálni a szobába is. Nem csak kukucskáltak, be is jöttek, mivel nyár lévén az erkélyajtó folyamatosan nyitva tartottuk. Ráadásul a szüleik is kezdtek beszokni, miután az anyuka rájött, hogy az ajtótól nem messze a szekrény oldalában tartom a búzát. Sokszor nem tudtam, hogy melyik galambot merre kergessem. Azt hiszem a pohár akkor telt be teljesen, amikor már nem tudtam érvényesíteni akaratomat, és képtelen voltam őket kint tartani a demarkációs vonalként funkcionáló erkélyküszöb mögött. Hiába szaladgáltam tapsolva a szobába, csak bambán pislogtak, és eszük ágában sem volt megmozdulni. El kellett ismernem, hogy módszertanilag csődöt mondtam. Ekkor már naponta kétszer mostam fel az erkélyt. Hiába. Pár perc múlva egy papucsnyi hely sem maradt tisztán. Néhány ismerősöm figyelmeztetett, hogy bizony a galamb ürülék nem túl higiénikus és számtalan betegséget terjeszthet. Faust egy telefonbeszélgetés alkalmával érdeklődött is, hogy nem vagyok-e még madárinfluenzás. Aztán egy nap valami elszakadt bennem, mikor az erkélyre lépve három újabb tojást pillantottam meg. Na, ne! Döntöttem. Kész. Vége. Teljes védőfelszerelésbe öltöztem: gumikesztyű, rossz melegítő, egészségügyi maszk, és partvissal , fertőtlenítővel felszerelkezve megszálltam az erkélyt . A két fiókát kiráztam a dobozból, ahol a hajdani fészket több centiméteres vastagságban teljesen befedte a galambguanó, és az egészet egy nagy zsákba gyömöszöltem. Kaptak egy új, tiszta dobozt, a három tojást is beleraktam, és éppen sepregettem, amikor Hitchcock megijedt, kihátrált az erkély üveg fala alatti résen, egy keserveset rikoltott, kétségbeesetten csapkodott a szárnyaival, majd eltűnt és csend lett. - Úristen! Megöltem Hitchcockot! – hiába tekingettem ki az erkélyen, nem láttam sehol. Atya ég! Biztos agyonütötte magát, mégis csak a nyolcadikon lakunk. Lerohantam a térdig érő fűbe galambtetemet keresve, de nem volt sehol. Egy fél óra múlva lefújtam a mentőakciót. Hiába minden. Galambgyilkos lettem. Csalódottan felmentem és befejeztem a takarítást. Alfréd félve pislogott rám, és szinte láttam a szemében a szemrehányást. Megölted a testvéremet. Pokolian éreztem maga. Dühös voltam meg minden, de ezt nem akartam. Annyira nem akartam. Egyszer csak az egyik sarokban megmozdult egy összegyűrt nejlon szatyor. Na tessék! Még egerünk is van. – gondoltam, azonban hirtelen előbukkant egy galambfej. - Hitchcock! A frászt hoztad rám! A kismadár szokása szerint bambán pislogott, majd előbújt rejtekhelyéről, és uzsgyi beszaladt a szobába Alfréddal a nyomában. Én utánuk: - Kifelé de azonnal, vagy pörköltként végzitek! Kiderült, hogy már mind a kér fióka tudott repülni. Az alattunk lakó szomszédot is igazán kedvelték, és az incidens után igyekeztek vigyázni a rendre és a tisztaságra is, így inkább az ő erkélyére ürítettek. Valami miatt ez nem volt az ínyére, ezért naponta többször partvissal hadonászott, és kergette őket. Ezzel megszületett egy új sport: erkély-aerobik. Végül a család átköltözött a konyhaablak párkányára. Ott még üldögéltek egy darabig, aztán elrepültek. Én konstatáltam magamba, hogy a férjemnek igaza volt. Tényleg nem bérházba valók, de azért büszke is voltam magunkra. Esélyt adtunk egy galamb családnak. Pár hét múlva megjelent Hitchcock egy ismeretlen galambbal. Felültek az erkély korlátjára turbékoltak, búgtak. - Gabesz, itt van Hitchcock és elhozta bemutatni a barátnőjét! Két nap múlva megérkezett Alfréd is hasonló szándékkal. Ahogy gyönyörködtem bennük észrevettem a sarokba gyűjtött kis gallyacskákat. Jaj, neeee…

3. helyezett Kontor Ildikó: Támasz nélkül

Az útkereszteződés előtt toporgott. Reszkető kézzel markolta a táskája fülét – hiába próbálta rászánni magát, nem mert egyedül átmenni a másik oldalra. Vágyakozva tekintett szét, hátha mégis megszánja valaki, de a járókelők közömbös arccal haladtak el mellette, mintha legalábbis láthatatlan lenne előttük. Kis idő múlva csalódottan belenyugodott: nyilvánvaló, hogy senki sem foglalkozik vele. Az autók egymás után suhantak el a szeme előtt, félelmetesen gyorsan, de a könnyeitől már csak színes, száguldó pacákat látott az úttesten. Eszter úgy érezte, egyre jobban meghajlik a háta, alig tud már a botjára támaszkodni. Egyszer csak egy kutya jött oda hozzá, megszaglászta az öregasszonyt, majd mérgesen ráugatott. Eszter nem ijedt meg, kicsit örült is ennek: így hátha észreveszi valaki. Nemsokára azonban szomorúan állapította meg, kár reménykednie, itt mindenki csak rohan, nem törődnek ezek magukon kívül senkivel. Amikor betöltötte a hatvanhetet, arra gondolt, jó lenne minél hamarabb meghalni, minek vagy kinek maradjon itt tovább. Családja nincs, az a néhány testvére, aki még él, már régen elköltözött a faluból. Azóta felé se néz senki, csak akkor találkozik emberekkel, mikor csütörtökönként kimegy a piacra, vagy felad egy levelet a postán valamelyik rokonnak. Nem. Azért mégis van neki is valakije: szerda esténként mindig felhívja egyik, özvegyen maradt barátnője. Margóval órákig tudnak beszélgetni. Ő kérte azt is, hogy látogassa meg, úgysem voltál még sokat a falun kívül, Eszterkém, nem árt néha neked sem kimozdulni. Hiába tiltakozott, Margót nem lehetett lerázni, gyere el, Eszter, mit kéreted magad – így végül mégiscsak belement az utazásba. Hogy megbánta! A lámpa megint zöldre váltott, egy hatalmas, megrakott kamion állt meg lomhán a zebra előtt. Eszter felpillantott a vezetőjére, aki legnagyobb meglepetésére mosolyogva nézett vissza az öregasszonyra. Eszter nem tudta, most tulajdonképpen kineveti-e ez a sofőr, de már nem is nagyon érdekelte, úgy érezte, most kell belevágnia az átkelésbe. Óvatosan lelépett az útra, a botját a tőle telhető legszaporábban rakosgatta maga előtt, közben izgatottan számolta a fehér mezőket, hogy fogynak előtte. Egészen kipirosodott, mire átért a túloldalra. Örömében elmosolyodott: sikerült, végre átjutott. Ráadásul egyedül. Ám, ahogy körülnézett, megint elbizonytalanodott, mert rájött: fogalma sincs, hol van. Csak arra emlékezett, hogy Margó talán hetes vagy hetvenhetes buszt emlegetett, amire fel kell szállnia és azzal kell mennie hét megállót. Furcsa, gondolta, hogy ennyire üldözi ez a hetes szám, egész életében kísértette, hetedikén ment férjhez és hetedike volt akkor is, amikor az anyja kezéből kiesett a varrás, mert az öreg Szabó hozta a hírt a frontról, hogy az apjuk elesett. Félelem fogta el, ha arra gondolt, valakit meg kell szólítania. Pedig kénytelen lesz, Margónak egyre ígérte, hogy megérkezik, és most múlt dél, az ő tempójában még legalább egy óra, míg odaér. Reszketve próbálta kicsit jobban kiegyenesíteni a derekát, megigazította magán a kendőt és reménykedve várta, hogy valaki jöjjön. Jó ideig nem járt arra senki, Eszter szeme kezdett ismét megtelni könnyel. Bántotta az erős fény, a nap kíméletlenül melegítette rajta a fekete kendőt. A másik oldalon legalább árnyékban volt, minek is jött el onnan, amíg meg nem kérdezte, voltaképpen merre is kell mennie. Csak magának köszönheti, ha hőgutát kap itt a napon. Ejh, ez a Margó is csak magával foglalkozik, könnyű neki otthon a hűvös szobában fogadni a vendéget. A távolban végre feltűnt egy nőalak, aki magabiztos léptekkel kopogott Eszter felé. Fiatal volt és elegáns, jobb kezében fehér bőrtáska himbálódzott. Eszter a nő láttára kicsit megint meggörnyedt a régi kendő alatt, de a nap már annyira égette rajta a ruhát, hogy mihamarabb cselekedni akart. Nagy levegőt vett, és amikor a nő már szinte mellette járt, megszólította. Ám a kopogás ekkor méginkább felgyorsult, és a nő szemrehányó tekintettel futtában odavetette az öregasszonynak, hogy nincs nála pénz, Eszter ne is remélje, hogy kisegíti. Úgy érezte, megnyílik alatta a föld és hívja lefelé, a hűvösbe, ahol nincs fény, nincs meleg, nincsenek emberek. Hogy ő, koldulna, még a gondolat is rosszul esett neki. Nem értette, miért hitték ezt róla, biztos a szegényes kendő miatt, amely lassan szinte megfojtotta a feketeségével. Eszter le is vette, mérgesen a táskájába gyűrte, rá sem bírt nézni többé. Hátrasimította izzadt, hamuszürke tincseit, folyt róla a víz mindenhol. Nem bírta tovább, le kellett ülnie. Kiráncigálta az utálatos kendőt a táskájából és a járda melletti terebélyes fa árnyékába terítette. Most már tényleg úgy nézhet ki, mint egy koldus, ahogy itt üldögél magában, háttal ennek a beteges városi fának támaszkodva, már csak a kalap hiányzik előle. Tessék, hát kellett neki ez, most mehet Margóhoz, hogy megcsodálja a belvárosi lakását meg az unokák végtelen sok fényképét. Feltéve, ha egyáltalán eljut odáig. Botjával kitúrt néhány fűszálat a földből. Nem, még nem szeretne hazamenni. Végül is mi fogadja otthon? A kis háza, a nyomasztó szegénységével, az ócska tévéje meg a szinte üres hűtő. Mély levegőt vett és szinte valami pánikféle fogta el. Úgy érezte, csak magát okolhatja mindenért. Te gyámoltalan kis vénlány, mit képzelsz, ki fog neked segíteni. Egyedül vagy, mint az ujjad, legalább viseld méltósággal, ha már fiatal korodban arra sem voltál képes, hogy egy férjet fogj magadnak. Hirtelen egy nagy kék busz haladt el Eszter előtt, hetes számmal. Az öregasszony szinte új erőre kapott, megtámaszkodott a bottal és felhúzta magát, hogy lássa, hol áll meg a jármű. A táv körülbelül hét méternyire volt és át kell mennie még egy zebrán. Eszter kicsit félt, hogy a vállalkozása sikertelenségbe fulladhat, hiszen alig maradt már ereje egy újabb útkereszteződésre. És ha át is jut a túloldalra, ki tudja, mikor jön a következő járat és hogy egyáltalán a hetes elviszi-e Margóig. Megint segítséget kellene kérnie valakitől. Kirázta a poros kendőt és óvatosan belehajtogatta a táskába. Az óra lassan fél egyet mutatott és a Margónak hozott bonbon már olvadozni látszott – Eszter tudta, hogy nincs sok ideje. Érezte, hogy nem fordulhat vissza, az felérne egy megfutamodással. Mit szólna az apja, a háborús hős, ha látná, hogy a lánya még a városban sem találja fel magát. És persze az édesanyja, kitől talán a legjobban tartott egész életében. Még most is emlékszik, az anyja ennyi idősen nyaralni vitte az unokákat, ő meg szégyenszemre annyira sem képes, hogy egymagában meglátogassa a barátnőjét. Nekivágott egyedül, segítség nélkül. Mire eljutott a kereszteződésig, úgy érezte, azonnal összeesik. Megvárta a következő zöldet és az utolsó csepp erejét is latba vetve nekiindult a zebrának. Soha ilyen gyorsan nem fogytak még előtte a fehér sávok, Eszter úgy érezte, mintha még a bot is valósággal röpítené előre. A szíve izgatottan dobogott, nem messze már látta a buszmegállót. Mikor meghallotta maga mögött a hetes közeledő hangját, azt hitte, az egészet csak álmodja. Úgy hat-hét méter lehetett még hátra, de az öregasszony úgy érezte, lehetetlen elérnie addig a megállót. Egy pillanatra megállt, muszáj volt megtámaszkodnia, valami erős fájdalomfélét érzett a mellkasában. A busz megérkezett a megállóba, nagy zajjal nyitotta szét az ajtókat. Eszter bosszúsan nézte, még mindig nem bírta folytatni az útját. Meggyötörtnek és elesettnek érezte magát, arra gondolt, bárcsak lenne vele itt valaki, aki segít neki. Talán egy gyerek, akire mindig is vágyott, vagy egy férj, aki sosem jött el, hiába gondolt rá olyan sokat. Kár már ezen rágódni, olyan egyedül van és kész, maradt, legjobb lesz, ha visszafordul. Várhatna ugyan egy következő járatra, de a fájdalom továbbra sem szűnik, csak megijesztené Margót, ha a késése mellé meg rosszul is lenne. Már éppen megfordulni készült, amikor egy piros autó állt meg mellette. Eszter nem hitt a szemének: Margó pattant ki a kocsiból rózsaszínű ruhában. Hát szervusz, Drágám, gondoltam megleplek azzal, hogy kijövök eléd – Eszter egyik ámulatból a másikba esett. Azért ez mégiscsak túlzás, így öltözködni, ennyi idősen. Margó valósággal körülrepkedte: igen, Szívem, már régóta vezetek, csak eddig nem mondtam, meglepetésnek szántam. Jaj, úgy örülök, hogy nem kerültük el egymást, már attól féltem, nem talállak itt. Sírni kezdett. Margó nem értette, nem kell ennyire meghatódni, igaz, hogy régen látták egymást, de inkább örülniük kellene a másiknak. Kicsit sápadtnak is látszik, biztos fárasztó lehetett az út. Eszter nem válaszolt, csak a mellkasán húzta még jobban össze az átizzadt ruhát. A kezét nyújtotta Margónak, aki egy ügyes mozdulattal összecsukta a botot, eddigi útja során az egyedüli támaszát. Eszter figyelmeztette Margót, a bot nélkül nem mer majd kiszállni, mire barátnője megnyugtatta: majd ő fogja a karját, ne aggódjon. Hogy barátnőjét a Gondviselés küldte most neki, nem volt kétséges a számára. Végül is soha nem ért el semmit egyedül az életében, miért lett volna ez éppen most így. Úgy érezte, megint kudarcot vallott: nem sikerült teljesen magában megoldania ezt az utazást sem. Míg Margó a nyaralásáról, az unokákról beszélt, az ő torkán egy hang sem jött ki, megint láthatatlannak érezte magát. Megérkeztek. Margó a házra mutatott, amelyben lakott: negyedik emelet, de van lift, ne aggódj, Eszterke. Nagy levegőt vett, a fájdalma megszűnt. Valami mégis nyomta még belülről, nem tudott rájönni, mi az. Az érzés csak akkor szűnt meg, mikor Margó kezét visszautasította a kiszálláskor: köszönöm, azt hiszem, egyedül is menni fog. Talán először életében, valamiféle határozottságot érzett saját hangja mögött. Margó mosolyogva bólintott, jól van, Eszterke, ahogy gondolod. A könnyei felszáradtak. Büszkén lépett ki az autóból.

További döntősök... Bódai-Soós Judit: Író örökkön

Írni, írni, írni. Talán születése első percétől erre vágyott. Bűverővel vonzották a betűk, s már négyévesen megfejtette titkukat. Önállóan, képeskönyvek és három évvel idősebb bátyja iskolás könyvei és füzetei segítségével tanult. Falta a könyveket, s mire ötöt-hatot elolvasott, maga is teleírt egy füzetet. Először csak meséket írt. Saját fantáziavilágot teremtett, melyben életre keltett minden hétköznapi tárgyat, ami útjába akadt, varázslatos történeteket szőtt minden növény, állat és családtagjai köré. Egy csipetnyit mindig saját valós világából merített, s addig gyúrta, kelesztette e morzsányi valót, amíg önálló, kerek egésszé állt össze, és újabb történet született belőle. Folyton azt érezte, hogy tele van a feje. Kiüríthetetlenül tele. Aztán, ahogy egy kicsit nagyobb lett, játszani kezdett a szavakkal, írásait valami megfoghatatlan, belső muzsika ütemére komponálva verselni kezdett. Ettől kezdve felváltva születtek a versek és a mesék, olykor pedig verses mesék. Nőtt, tanult, okosodott. Egyre többet és többet tapasztalt, s lassan új játékba kezdett. Varázslat nélküli világot teremtett és a valóságba jól beágyazható történeteket írt; novellákat, elbeszéléseket. Itt azzal játszott, hogy új szemszögből mutatott be reális eseményeket, személyeket, ráfókuszálva, kiemelve egy-egy hétköznapi szituációt, hangulatot, érzést. A csodák világát azonban továbbra sem hagyta cserben, folyamatosan mesélt, verselt egyéb írásai mellett. Hogy miről, mennyit ír, annak legföljebb csak kedve szabhatott határt, mert fantáziája végtelennek tűnt. Így rövidebb (akár félperces) történetek és többkötetes nagyregények egyaránt szerepeltek repertoárján. Bár a hírnév sosem érdekelte, hiszen az írás természetes része volt életének, mint a levegővétel, melyért szintén nem várt pénzt, elismerést, határtalan fantáziájához rendkívüli tehetség párosult, s környezete ezt igen korán felismerte. Olvasni kezdték írásait, népszerűvé, elismertté, keresetté vált. Kiadók álltak sorban nála, s mint elapadhatatlan kútból, merítették, vitték, terjesztették sorait. Kreatív és tanulékony ember volt. Haladt a korral, kényelmére, javára fordítva a technikai újításokat, ezért a számítógéppel is megismerkedett, s lassan tollát billentyűzetre cserélve a gépen írt tovább. A kiadókkal, lapszerkesztőkkel való kapcsolatát is a virtuális térbe helyezte át, hogy minél kevésbé zavarják személyes találkozásokkal írás közben. E-mailben fogadta a kéréseket, és szintén elektronikus üzenethez csatolva küldte szerte legfrissebb munkáit. De nem zárkózott el teljesen az emberektől, csupán a hivatalos ügyekre sajnálta idejét. Harmincévesen megnősült, s hamarosan gyermekei születtek. Felesége, majd később a gyerekek is első számú olvasói voltak. Tisztelték, becsülték munkáját, és ő is nagyon szerette őket. Számtalan történettel, verssel, mesével, regénnyel hálálta meg figyelmüket, türelmüket. Mert bár kedves, csendes, megértő ember volt, nagy türelem kellett hozzá. Ha írt, kilépett valós közegéből, mintha elhagyná testét, megállt számára az idő és igen nehéz volt utolérni, megszólítani. De családja megszokta, alkalmazkodott hozzá. Aztán lassan megöregedett. Gyermekei felnőttek, megházasodtak, s nekik is gyermekeik születtek, akik szintén felcseperedtek, s újabb gyermekeket nemzettek, szültek. Közben pedig szép sorban, átadva helyüket az ifjúságnak, meghaltak nagyszülei, szülei, testvérei, s végül szeretett felesége. Egyedül maradt. Öreg volt, nagyon öreg, de rendíthetetlen. Sosem hagyta abba az írást. „Talán az élteti” – gondolták róla. Reszketeg keze még mindig a billentyűzeten zongorázott, s mivel szükség volt rá, szerették, kérték, hát küldte egyre az írásait mindenfelé. Végül, egy reggel mégis eljött érte a nagy kaszás, de mint egykor a jó feleség, most a halál is türelmesen megvárta, hogy az éppen készülő történet kikerekedjen és az utolsó mondat végére pont kerüljön. Az író holttestét billentyűzetre borulva találták meg délután a látogatóba érkező gyermekei. Utolsó novelláját gondosan elmentették, kinyomtatták, majd kikapcsolták a számítógépet. Miután a temetkezési cég elszállította a holttestet, a lakást áramtalanították, és ideiglenesen lezárták, amíg el nem dől az ingó- és ingatlan hagyaték sorsa. A temetés nyilvános volt. Ezrek vettek végső búcsút a híres írótól. Neves színészek olvastak részleteket prózáiból, szavalták verseit, s legidősebb fia felolvasta az utolsó novellát. A történet mindenkit mélyen megrendített és megborzongatott, mert éppen egy író temetésén játszódott, ahol a holt ember szelleme unottan keringett saját sírja és a köré gyűlt gyászolók feje fölött, aztán hazalibegett, és folytatta az írást, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb rendje. Ezt a novellát a temetés napján megjelentette nyomtatásban az ország legrangosabb irodalmi folyóirata is. Másnap, ugyanennek a lapnak a főszerkesztője új levelet talált internetes postaládájában. A levél az elhunyt író e-mail címéről érkezett. Üzenetet nem tartalmazott, csak egy vers volt hozzá csatolva „Sírom virágai” címmel és friss dátummal a végén. A szerzőt egyértelműen azonosították szokott stílusjegyei. A szerkesztőt kirázta a hideg egy pillanatra, de aztán racionális síkra terelve gondolatait felhívta az író egyik fiát, mert azt vélte, hogy talán ő küldte a verset, s a datálás és cím ellenére mégis egy korábbi írás lehet. Az író gyermekei, unokái viszont mind tagadták, hogy ők küldték volna a levelet, s az is kiderült, hogy egyikük sem ismeri az öreg tollforgató személyes postaládájához szükséges belépési jelszót. Végül addig tépelődött a család e meghökkentő eset fölött, hogy elhatározták, utánajárnak a dolognak. Első lépésként felvették a kapcsolatot az író internet-szolgáltatójával, de tőlük csak annyit tudtak meg, hogy a kérdéses IP-címhez tartozó adatforgalom az elmúlt néhány napban is a korábbihoz hasonló mértékű volt és külső támadás, hackelés jeleit nem észlelték. Ezek után a megdöbbent örökösök úgy döntöttek, hogy felmennek az író lakásába és átnézik a számítógépen tárolt dokumentumokat. Az ajtót zárva találták, ahogyan korábban hagyták, s betörésre utaló nyomok nem voltak. Az áram is ki volt kapcsolva, most tehát visszakapcsolták, elindították a számítógépet, és sorban megnyitogatták a gépen lévő mappákat, dokumentumokat. Az író gondosan rendszerezte munkáit, minden hónap termését külön mappába gyűjtögetve, így nem volt nehéz eligazodni a dokumentum-rengetegben. Az egyik unoka megnyitotta az aktuális havi mappát, amiben a legutolsó írásoknak kellett lenniük, s azok valóban ott is voltak. Azt a novellát is megtalálták benne, amit az író halála után fia mentett el. A mentés dátuma fájdalmas mementóként idézte fel a tragédiát. Minden szem a dátumra szegeződött, aztán lejjebb csúszott, a következő dátumra, majd az azt követőre… A végzetes nap óta hat új fájl került mentésre, köztük a szerkesztőhöz érkezett vers, és egy „Levél gyermekeimhez, odaátról” című írás, melyet néhány perccel korábban, éppen a gép bekapcsolása előtt mentett valaki.

Csatóné Boros Zsuzsanna: A fűnyíró románca

A kíméletlen forróság délibábossá olvasztotta a levegőt, és a madarak kiszáradt torokkal tátogtak a fák ágain. Csak a fű néma sikítása hasított át az izzó légtömegen, ahogy a benzinfüstöt okádó gép elé hajtották fejüket. A lány most elengedte a fűnyíró gumírozott karját, leállította a motort, poros, izzadt kezét rövidnadrágjába törölte, majd megigazította az alatta viselt egyberészes fürdőruhájának éppen lecsúszni készülő vállpántját, és a hűsítő kút felé indult. A fűnyíró izgatottan pihegett, és a távolodó lányt figyelte. Csavarjai vörösre izzottak, ahogy végigpásztázta először csak a lány bokáját, sportos vádliját, izzadságtól fénylő combjait, majd nőiesen ringó csípőjét, karcsú derekát, fűporos hátát és a szalmakalap alól kilógó zilált hajtincseit. Egy apró veríték csepp csordult le kipirult homlokáról, átszelte halántékát, majd megállt álkapcsának alsó részén. Ott himbálózni kezdett, egyet jobbra, egyet balra, majd újra jobbra és balra, aztán hirtelen megnyúlt és a mellkasára pottyant. Ott részeg táncba kezdett, míg a mellek közti kis völgybe nem ért, felgyorsult, és nyílegyenesen száguldott a lány hasa felé, ám mielőtt elérte volna, a fürdőruha elasztikus labirintusába tévedt. Az izzó levegővel vívott csatájában csak egy apró sóhajjá vált, és a benzingőz molekulájával karöltve szállt a tüzes nap felé. A lány felsőkarjának izmai misztikusan mozogtak, ahogy a kútba eresztett vizesüveget felhúzta. A gép úgy érezte, hogy tömítései menten kiolvadnak a helyükből, mikor elfojtott vággyal figyelte, ahogy a lány ajkához emeli a hideg üveget, és inni kezd. Tűz és víz harca égett a bőrén, mikor felhevült testére is loccsantott a hideg vízből. Aztán újra munkának láttak. A gép hősiesen vágta a füvet, pengéi nem tettek kivételt sem az apró sárgaszínű virágok, sem az elszáradt kórók között. Csak zümmögve darálta a halálfélelemben reszkető növényeket. Motorjának minden alkatrésze felforrósodott, de nem a nap tüze hevítette fel. Szinte őröltként tombolt, ahogy a lány kacér táncát járta vele. Hol csak tolta maga előtt, aztán hirtelen megállt, és húzni kezdte. A gép motorja ilyenkor ki-kihagyott, és elképzelte, ahogy egyszer megérinti, csak egy pillanatra, csak lábujj hegyének a csúcsát. Benzingőzös sóhaja égbe emelte vágyait. A lány újra maga felé kezdte húzni. A vágytól égő szerkezet egyre felhevültebben remegett, már csak pár centiméter, és…de nem, megint eltolta. Csalódott dühvel ritkította tovább a pázsitot. Ám váratlanul újra közeledni kezdett a lány csábító bokájához. Közelebb, közelebb…vészesen fogyott közöttük a távolság…és, és , igen , most és…megtörtént. Csönd lett. A lány reszketve állította le a motort, furcsa hang hagyta el a torkát, majd sápadt arccal elbicegett. Tornacipőjének orra, minden lépésnél fityegett, és a vágásból vér szivárgott. A fűnyíró pihegett. Még mindig zúgott és sercegett minden alkatrésze, és alátétei alélt táncba kezdtek, míg ő az apró vörös cseppeket nézte a pengéken. Legféltettebb kincseként szorongatta a vérgyöngyöket, miközben a lány a távolban összeesett. Most tél van, hó és hideg. A fűnyíró letakarva áll a garázsban és emlékezik. Várja a tavaszt.

Ditróy Csibi Éva: Szép, új hivatal

A hétfő reggeli tunyaság úgy feküdte meg az irodákat, mint az őszi, nyálkás köd a belvárosi lakásokat. Minden nyiláson beszivárgott s leülepedett az emberek agyában. Vastag cigarettafüst is nehezitette a gondolkodást, pedig a keskeny folyósó két oldalán sűrűn sorakozó ajtók mindegyikén ott függött a tábla az áthúzott cigarettacsikkel, hogy "Dohányozni tilos". Itt, a második emeleten, csak a liftajtó diszkréten surranó nyitogatása zavarta meg a csendet,s hogy nem idegen érkezett, arról lehetett tudni, nem bámulja meg a lovakat, hanem sietős léptekkel tart a saját ajtója felé. A lovasképekkel a felügyelet első elnöke még az épület birtokbavételekor próbálta megteremteni a hatékony munkához elengedhetetlen jó hangulatot. Örök nyomot hagyott maga után,hisz kicserélésük több milliót emésztene fel.Nemcsak az irodákban csüngtek a paripák minden elképzelhető pozicióban, hanem a liftajtóval szemben, az emeletek számát is lovak jelőlték.Bús fejüket lógatva néztek a liftajtó irányába, s számukból az éleseszűbbek kitalálták, hányadik emeleten járnak. Mások csak felvihogtak vagy felhangon érdeklődtek, az emelet száma iránt, mielőtt a lift elindult volna. Be volt programozva, tehát senki sem bizott benne. A bennfenteseket viszont jobban izgatta a lovasképeknél a hosszú folyósó jobboldalán csüngő bőrkép. A bőrképekkel a gazdasági igazgató rukkolt ki, üde foltokként szánva a komor paripák közé – állitotta miután elbúcsuztatták a lóimádó elnököt, s mindenki kifejezhette véleményét a lovasképekről. Mivel a képek barnák voltak, mindenki gyanitotta, hogy őt is fontosabb szempontok vezérelték az üdeségnél. A böripari termékeknek ideiglenesen leáldozott a napjuk, a tervezők kényszerűségből művészekké vedlettek át. A művészethez pedig nemcsak tehetség, hanem szerencse is kell. A folyósó baloldalán függő kép alkotója ugyan nem szignálta müvét, de igy is tudni lehetett róla, hogy mindkettővel rendelkezett. Egy gazdasági igazgató került a baráti körébe s igy a kép megkapta azt a figyelmet, amit a remekművek kiérdemelnek.. Évek hosszú során mindenki, aki csak előtte elhaladt, földbe gyökerezett lábbal bámulta egy darabig, majd feltette a kérdést, hogy mit ábrázol. A kérdés mindig költői maradt, legfeljebb egy vállvonogatás volt rá a válasz. A kérdéses kép, vagy dombormű ( ezt is a néző képzeletére bizta az alkotó), leginkább egy ló nemiszervéhez hasonlitott, de ezt senki sem mondta ki. Viszont rendkivül praktikus darabnak bizonyult. Mivel a főnök szobájából kijövet, éppen szembetalálta vele magát a soros paciens, rámutatva, rögtön ki is fejezhette a véleményét az elhangzottakról, finoman, közérthetően és feltűnés nélkül. Ilyenkor, reggel, a kép még közel sem volt sikerének a tetőfokán. Csak időnként elsuhantak mellette a második emeletet teljesen benépesitő főosztály hivatalnokai s mielőtt megküzdöttek volna a főnöki szobából kiáramló füstfelhővel, egy pillanatra átvillant az agyukon, "ma nem lesz nagy kelleted, bunkókám". Nincs főnök.Majd legtöbben lerogytak a hosszú asztal mellé, egy üres székre s találomra felkaptak egy újságot az asztal sarkáról. Jeléül hogy még nincsenek társalgó állapotban. Ilyenkor Jucika vitte a szót, mert nála nem számitott, hogy figyelnek-e rá vagy sem.Szerette hallani a saját hangját s mindig volt mondanivalója. - Ú-gy út-á-lom a hétfő reggelt. Eperlaky vasárnap mindig húzza az időt, mert azért van munka ilyenkor a telken. Este tizkor még Gombán voltunk. Pedig kellemesen telt el a nap, délben még fagylaltozni is elvitt bennünket. Tiz gombócot ettünk meg.Vagy tizenkettőt? Na lássuk. Én kettőt, Eperlaky hármat, Noémi hármat, Rezső kettőt. Nem, Rezső hármat evett. Akkor elvétettem valahol. Számoljam mégegyszer- emelte fel a jobbkezét. - Inkább ne – szakadt el Gabikában az udvariasságnak, a titkárnőkre jellemzően hosszú cérnája, s lenyomta az asztalra Jucika felemelt ujjait. Tessék, olvassad a Kiskegyedet, inkább lemondok róla, hátha találsz valami jó receptet Eperlakynak. Az erős, paprikás ételeket szereti. Majd gyorsan felállt s elindult az ajtó felé, de mielőtt az ajtót becsapta volna maga után, Róbert utánaszólt - Főzz egy kávét, ha már amúgy is csapdosni akarod a főnököd ajtaját hajnalok hajnalán -Amiért az ő székét bitorolod, nem kell parancsolgatnod is – fordult hirtelen vissza kezével felfogva az éppen csapódó ajtót. Szemei villámokat löveltek az asztalfőn trónoló Róbertre – Inkább kérjél meg szépen. Különben is, a repikávéból már alig van, gyüjtsetek pénzt kávéra, ha már vödörszámra vedelitek reggelenként. - Légyszives, főzzél még egy rend kávét, te titkárnők gyöngye, most utoljára a repiből –vette Róbert könyörgésre a figurát.- Majd szerez pénzt Zsóka, ha Amszterdamból visszajön. Miután az ajtó csendben becsukódott Gabika után, ismét csend lett, csak az újságok zizegése hallatszott, ahogy forgatták vagy cserélgették egymás között. - Huszonhárommillió vendégmunkás jön Romániából – mutatott rá egy cikkre Tünde a Népszabadságban. Várta a hatást, de mikor látta, semmi izgalom, közönyösen tovább lapozott. - Mennyit mondtál, Tündikém huszon....?- kapott ismét észbe Jucika. -Mindegy, azt mondta éppen Eperlaky valamelyik nap, hogy jönnek az erdélyi menekültek s elveszik a munkahelyeket tőlünk. Sőt, olyan esetet is tud, amikor egy erdélyi menekült lakást kapott. Akkor, amikor.. Mindenki Tuba Teritől várta a segitséget, mert köztudottan az édesanyja Kolozsvárról jött, anno, s ő számitott szakértőnek ebben a problémában. Teri először tüntetően kifújta a füstöt Jucika felé, majd igyekezett kiméletesre fogni a hangját - Nem tudod véletlenül, hogy a te Eperlakydat, aki mellesleg egy idióta, miért zavarják az erdélyi menekültek? Lehet, hogy az ilyen barom keresztre feszitene engem is meg sokezer jóérzésű embert, mert öt évvel ezelőtt befogadtam egy unokatestvéremet, aki átszökött a zöldhatáron, mert üldözték. Jucika ijedten visszakozott, mert mindenki félt a Teri szájától. - Dehogyis Terikém, Eperlaky nem olyan agressziv, csak a szája jár. - Most jól figyelj rám, próbálom megmagyarázni érthetően. Képzeld magad egy olyan anyának a helyében, aki már nem lát más kiutat, minthogy két gyerekével együtt a hátára vegyen egy-egy a hátizsákot és elinduljon a nagyvilágba. Például te Noémival és Rezsővel együtt.Szerinted megteszi ezt valaki, akinek nincs rá komoly oka? Jucika szemei viszont már visszavándoroltak a "Fokhagymás csibeleves" cimű szakácsprodukcióra, s csak akkor kapta fel a fejét, amikor nagy csend lett. - Miért kellene nekünk a hátizsák, Terikém? Nincs is három hátizsákunk. Mondta Eperlaky, hogy vennünk kellene, de mindig másra kellett a pénz. - Hülye – vonta le tömören a következtetést Teri, s utána valóban úgy csapódott az irodaajtó, hogy egy nagyobb vakolat a falról az asztal közepére pottyant. - Ez meg idegbeteg –szólt valaki, de Teri méltatlankodása már a folyósóról hallatszott - Megmondta apám " Kislányom, jól jegyezd meg, egy bizonyos szinvonalon alul nem szabad vitába bocsájtkozni" Több hallgatóra számitott, de csak a kávéscsészéket öblögető Gabi bólogatott, a két matuzsálem ki se dugta az orrát az irodájából. Enikőt és Csöpit nemcsak koruk miatt tartották matuzsálemeknek, hanem azért is, mert öt évvel ezelőtt, amikor a felügyelet megalakult, a legelső munkatársak között voltak. Igy mindketten megengedték maguknak azt a luxust, hogy távol maradjanak a reggeli "értekezletekről", de más-más okból. Enikőt egyenesen az MSZMP politbürójából vetette ide a sors , s kötelességének tartotta bebizonyitani, hogy az "átkosban" ( e szónál szemeit az égre vetette) még volt munkafegyelem. Csöpi semmit nem akart bizonyitani távolmaradásával, csak már eleget tapasztalt ahhoz, hogy valahogy úgy gondolkozzék, mint Tuba apja. Különben is, Erdélyből menekült ő is, s igy sokak szemében ugyanolyan gyanus személy volt, mint Enikő. A reggeli közös kávézásokat a nyájösztön megnyilvánulásainak tartotta, ehelyett bezárkozott az irodába, vagy, kávéscsészével a kezében, átlátogatott Enikőhöz. Sokkal kellemesebb volt, egy hivő emberrel beszélgetni, még akkor is, ha hitének tárgya éppen a szocializmus. Ő Istenben hitt, s ezt ugyanúgy vállalta, mint Enikő a maga átkosát. Titokban megvetették egymás hitét,de erről soha nem beszéltek. Pillanatnyilag népszerütlen volt bármilyen hitnek a felvállalása. Most is együtt kávéztak a csukott ajtó mögött, s Teri méltatlankodására picit egymásra mosolyogtak, majd folytatták a beszélgetést a görög tengerpartról. Enikő két nappal előbb érkezett vissza Korzikáról, ahol a szabadságát töltötte, egy olcsó panzióban. A főnök irodájában, Teri szinpadias kivonulásával, ismét holtpontra jutott a társalgás, s igy az asztal jobboldalán sugdosódó Viola és Tünde hangja már az asztalfőt is elérte. - Hozzám ma ne küldj ügyfelet, ha tudsz, légyszi – pusmogott kedvesen Viola a Tünde fülébe. – Tudod, az az ürge, akiről mondtad, hogy jóképű s az üzlete is megy, meghivott ma ebédre. Az Intercontinentálba. Azt mondd az én ügyfeleimnek, hogy hirtelen beteg lettem, vagy ilyesmi. Találj ki valamit. Csak Karcsikához ne engedj senkit , mert neki szólnom kell,s ilyenkor becsületszavamat adom, hogy minden aktám rendben van. Nem olyan nagyvonalú, mint Zsóka. - Engem ne félts, önérzeteskedett Tünde. Jól tudod, azért emelt ki az elnök s helyezett át az ügyfélszolgálatra, méghozzá az üvegkalitkába, mert agilis vagyok. – Te csak rugdossad az ügyfeleket, Tünde – mondta négyszemközt – mert másképp dolgozni sem tudunk tőlük. Jó, ha az ember tudja, mit várnak tőle a főnökei. Azóta is tisztelem az elnököt, mert bárhol jelentgetnek, kiáll mellettem. Ki is dolgoztam egy pár módszert, még a leghatározottabb ügyféltől is meg tudok szabadulni. - Nézd, ezek már csókoloznak. Látom,maholnap eukonformok lesztek picinyeim, mint a koncessziós törvény – harsogott a Teri hangja, ahogy kitárta az ajtót a kévéscsészéket tálcán billegető Gabikának, s igy éppen a titkot csókkal megpecsételő lányokra látott. - Semmi vész, a statisztika azt mutatja, hogy a kurvák csak nagyon ritka esetben lesznek leszbikusok – fejezte ki álláspontját az aztalfőről Róbert, mert már zavarta ez a tömény női társaság.- Ők genetikailag más szervre összpontositanak. S mint a nők általában, túl buták ahhoz, hogy váltsanak. Mintha összebeszéltek volna, mindenkiben mocorogni kezdett valami az elfojtott feminizmusból és tiltakozásként senki sem válaszolt. Ismét mély csend lett, csak a kávéscsészék oldalán koccant meg a kanál, ahogy a cukrot kavargatták. Kávézás után, mégis Róbert szólalt meg, békülékeny hangon - Hivjuk fel Zsókát telefonon Amszterdamban. Erre nem lehetett nemmel válaszolni, ha már felvetődött, mert mindenki félt, hogy beárulják.Teri is csak egykedvüen szivta a cigarettáját, mintha meg sem hallotta volna Róbert ötletét. Pedig mindannyian tudták, honnan ered ez a nagy érdeklődés. Az utóbbi időben közröhej tárgyává válva pedálozott a főosztályvezetőnő körül, mert állitólag válik a feleségétől, s lakást szeretne venni. Zsókának az épitész férje pedig éppen most húzza fel az elnök privát nyaralóját a Balatonon. Addig kellett tehát ütnie a vasat, amig meleg, mert a kamatmentes kölcsönhöz elnöki szigno szükséges. Csak Gabika kacérkodott még egy kicsit, miniszoknyáját Róbert lábához dörgölve s úgy hajolt az asztal fölé, hogy szépen rajzolódó, rugalmas mellei Róbert szemei előtt domborodjanak a sejtelmesen áttetsző blúz alatt. - Hivhatod, ha megtalálom a telefonszámot. Vagy elkutyultad? ... Na, itt van! - húzott elő diadalmasan egy sárga cetlit a papirok közül. A kihangositó mikrofonja maximális hangerősséggel dörrent bele a levegőbe, s ahogy Gabika lecsavarta, a hang eleinte távolinak és vékonynak tünt,mint egy elkényeztetett kislányé, aki eltévedt az erdőben s nemsokára ráborul a sötétség, majd lassan visszanyerte magabiztosságát. - Már vártam, hogy hivjatok, mert nagyon hiányoztok. Remélem, én is nektek. Hát, meg kellett tennem az elnökért, hogy elvállalom ezt az utat, tudjátok mennyire bizik bennem. Úgy is csináltam mindent, ahogy utasitott. A Mariott hotelben lakom, te ha tudnátok milyen elegáns, de kit érdekel? Még jacuzzi is van. A Mercedest is kibéreltem, a legújabb tipust, ahogy utasitottak, a status miatt. Az nagyon fontos. Persze itt áll a hotel előtt, nincs bátorságom megindulni vele ebben a hülye városban, itt egész másképp vannak a jelzések. Meg egyedül az ember elveszett, legközelebb kötni fogom az ebet a karóhoz, hogy valaki velem jöjjön. Sajnos, rátok nem gondolhatok, mert csak egy bizonyos szinten felül küldenek valakit külföldre tapasztalatcserére.Tapasztalatot viszont már eleget gyűjtöttem, de a legtöbbet, sajnos, lehetetlen otthon hasznositani. Itt például mindenki mosolyog, ismeritek, az a hivatalos, ráfagyott mosoly az arcokon. De utálom. Még az kellene, hogy Tünde mosolyogni kezdjen az üvegkalitkában az ügyfelekre, soha nem tudnánk tőlük megszabadulni. Meg hát nem is őszinte. Nekem az a véleményem, ha az ember mérges, hát legyen az és ne próbálja megjátszani magát. Másik problémám az, hogy az itteniek nem beszélnek rendesen angolul. Bármit kérdezek, nem értik, de én sem őket. Pedig tudjátok, hogy nekem felsőfokú nyelvvizsgám van. Azért majd kiötölünk valami beszámolót ha hazamegyek, jó Róbert? Hogy használhatod-e az ottani céges kocsimat? Hát természetesen, éppen gondoltam rá, hogy csak áll a garázsban fölöslegesen. A kulcsok az asztalfiókban, a jobboldali rekeszben. Azért vigyázz rá, nem kell tulságosan szpidelni. Szóval puszillak benneteket, szoritsatok nekem s majd dumálunk ha otthon leszek. Apropo, nem is emlitettem, hogy egy farkaséhes nő fog kizuhanni pénteken Ferihegy a KLM járatának bizniszosztályáról. Az itteni kaja ehetetlen. Persze, a szombati kihelyezett értekezleten Révfülöpön már ott leszek. Rendeljetek a nevemben is, ismeritek az izlésemet. Most pedig puszi mindenkinek s tényleg befejezem, senki sem mondhatja rólam, hogy nem sporolok a cégtelefonnal. Pussz, pussz... Miután a telefon elhallgatott, egy darabig még csend volt, s csak akkor mozdultak meg, mikor Róbert gondosan visszahelyezte a kagylót. - Hallottátok – a méltatlankodástól Teri pulykavörös volt– ez a liba most ott kompromittál bennünket az állam pénzén, még távolról is esik le a pofám helyette a szégyentől....... Többen lökdösni kezdték s újjukkal a plafon felé mutogattak. Ott egy másik főosztály dolgozott, tagjait a kommunista titkosszolgálat volt tisztjeiből verbuválta egy főosztályvezetőnek kinevezett, nyugalmazott ezredes, s ilyen szomszédság mellett fő az óvatosság. Még Teri is elharapta a szót , a további véleményét megtartotta magának, de közben a matuzsálemek irodája felé lövellt dühös pillantásokat. A törvény szerint a nyugdijkorhatár előtt öt évvel senkit sem dobhattak ki az államigazgatásból. - Jó, hogy emlitette Zsóka a hétvégét – ütött a fejére Tünde - Már telefonált az elnök titkárnője, mindenki mondja el az óhaját mit akar enni Révfülöpön a két nap alatt. A hotelben most is teljesen ingyenes minden. Különben a titkárnő szerint, az elnök azt is emlitette, hogy reméli, ezalkalommal elkerülünk minden feltűnést. Vagyis éjszaka lehet pezsgőzni a medencében, de azért nem kell a pincérekkel hordatni körbe a tálakat. Még akkor is, ha igy mulat egy igaz magyar úr, ugyebár kedves Robert kollega? A folyósóról már behallatszott az ismert cipőkopogás, majd valaki a liftet hivta. Karcsikától, a főnöknő helyettesétől, mint minden reggel, most is pontban tiz órakkor ment el a francia tanárnő. Mielőtt kitódultak volna a folyósóról, hogy szétszóródjanak az irodákban, Róbert még egy pillanatra békülékenyen visszatartotta a karjánál fogva Tündét. - Szóval 1:1 a helyzet állása Tündikém. Nem haragszunk egymásra, remélem? Mert van egy javaslatom. Mára lefagytak a számitógépek, mert nemsokára én is elhúzok a Zsóka kocsijával.Jövő héten egy nap majd helyettesitelek az üvegkalitkában.O.K.? A választ meg sem várva, a közelgő Karcsika felé integetett mosolyogva - Ó, bon matin monsieur, le lecon du francaise a fine?

Juhász Zoltánné J. Simon Aranka: Csere-bere

Működik! – A fiú szemüvege megcsillant, amikor a lányra nézett. – Programhiba volt, de most már nem lesz semmi gond. Ha mégis… Akkor természetesen csakis téged hívlak! – mondta Judit epésen. Komolyan mondtam. Tudom. És kösz. Tényleg. Segíthetek még valamit? Mert szívesen… Nem, kösz. A gazdaságiban majd intézik a számlát. Akkor szia! A fiú elment, a lány elgondolkodva bámult utána. Munkatársnője azonnal odaperdült hozzá. Alakul a dolog? Mi? Hülye vagy? Tetszel neki. Honnan tudod? Hogyhogy honnan? Nyilvánvaló. Csak te nem veszed észre! Te bekattantál. Hagyj dolgozni! De miért? Mi bajod vele? Nem egy Brad Pitt, de azért egész tűrhető. Én meg nem vagyok Angelina Jolie, és te sem vagyok. Veled ellentétben én nem tetszem a pasiknak. Semmi esélyem, meg amúgy is, kösz, de elég volt a kudarcokból. Megvagyok én egyedül is. – Leült a számítógéphez, és munkához látott. Örült, hogy végre dolgozhat, és nem kell Nóra partnerkerítési hadműveleteivel foglalkoznia. Amúgy tényleg ügyes a srác, már másodszor preparálta meg a gépet. Na és, ha nem vagy Angelina! Attól még lehetsz boldog! – folytatta Nóra. Fogd már be a szád, és nézz rám egy kicsit! Látod? Ki lenne az az őrült, akinek épp én kellenék? Ki tudja? Biztosan ő is létezik valahol. Ne gondold, hogy nekem olyan könnyű! Mit gondolsz, miért bújom a hirdetéseket? Albérletet keresel? Frászt! A társkereső oldalakat böngészem. Te? Most mit csodálkozol? Tudod, milyen nehéz egy rendes pasit kifogni? Azt hittem… Hát ne hidd! Oké. Szóval neten ismerkedsz? Mit csináljak, ha máshol nincs lehetőség? Tényleg! Nem akarod kipróbálni? Dehogy! Miért? Sosem lehet tudni, hátha ott akadsz rá az igazira. Á, hagyj már békén! Jó, megyek, de azért gondold meg! Judit másnap igencsak meglepődött, amikor megnézte az e-mail fiókját. Tizenkét levele érkezett, egytől-egyig pasiktól. Nem értette mi ez a hirtelen támadt tolongás, és hogy honnan tudták meg az e-mail címét. Azért, ha már itt voltak azok a levelek, belekukkantott mindegyikbe. Az egyik különösen megfogta. Nem hemzsegett az öndicsérettől és a nagy szavaktól, inkább rövid volt és tárgyilagos. Azt írta, szívesen megismerkedne vele közelebbről. Fényképet is küldött. Kifejezetten jóképű volt. Pánikba esett. Most mit csináljon? Ő is küldjön magáról egy fotót? Akkor semmi esélye a fiúnál. Meglátja, és soha többé nem ír neki. Hosszas fejtörés után cselt eszelt ki. Elküldi Nóra fotóját. Majd azt mondja neki, ha találkozásra kerül a sor, hogy a képen látható lány megbetegedett, ő csak azért jött, hogy ne várjon fölöslegesen. Természetesen a fiú nem lesz udvariatlan, és hellyel kínálja, satöbbi, satöbbi. Csak idáig jussanak el, sikerüljön egy jót beszélgetni, akkor a fiú talán el is feledkezik a képről, már nem lesz fontos számára a külső. A gondolatot azonnal tettekre váltotta. Válaszolt a levélre, megírta, hogy szívesen találkozna vele, és mellékelte Nóra fotóját. Egy pillanatig habozott, hogy elküldje-e, de mielőtt meggondolhatta volna magát, gyorsan lenyomta az „üzenet küldése” gombot. A levél elment. Pánikba esett. Ezt mégsem kellett volna. Becsapta azt a fiút, pedig olyan rendesnek tűnt a levele alapján. Nóráról nem is beszélve. Nem volt szép, hogy így belekeverte a dologba. Abban a reményben, hogy a fiú nem válaszol, gyorsan beletemetkezett a munkába. Mi van veled? Az egész havi melót egyetlen nap alatt akarod elvégezni? – Nóra hangja zökkentette ki elszánt tempójából. – Gyorsítót ettél, vagy mi? Úgy bámult kolléganőjére, mintha most látná először. Dehogy – mondta zavartan. Akkor megyünk ebédelni? Már annyi az idő? Bizony. Judit épp felállt az asztaltól, amikor a szokott hang jelezte, hogy e-mailje érkezett. Idegesen toporgott, de nem mozdult semerre. Üzeneted jött – nézett rá Nóra értetlenül.– Nem akarod megnézni? Most nem. Inkább menjünk enni! Na-na! Gyanús vagy te nekem! Most már kíváncsivá tettél, úgyhogy nyisd meg azt az e-mailt, de azonnal! Hosszas rábeszélésre beadta a derekát. Attól a fiútól jött. Judit gyomra összerándult az idegességtől. Nóra szemtelenül elvigyorodott. Szóval válaszoltál neki. Mi? Kinek? Nóra bevallotta, hogy Judit nevében regisztrált az egyik társkereső oldalra, innen a sok levél. Te totál lökött vagy! – förmedt kolléganőjére. – Hogy jutott eszedbe? Ne sápítozz már, te mázlista! Szóval ma este találkoztok a Net Kávéházban? Nem hiszem. Te megőrültél? Ilyen pasit nem hagyhatsz futni! Judit nem bírta tovább, és elmondta, hogy Nóra fényképét küldte el a magáé helyett. Most megérted, hogy miért nem találkozhatok vele? Nóra nem értette meg. A fénykép miatt sem haragudott. Most azonnal válaszolsz neki, hogy rendben, ott leszel! Munka után elvitte Juditot a saját fodrászához, kozmetikusához, kapott pedikűrt, manikűrt, aztán vásároltak néhány dögös cuccot. Ráment az egész délutánjuk, de megérte. Amikor este otthon a tükör elé állt, meglepetten kapta szája elé a kezét. Ez nem is én vagyok! De. Csak eddig rejtőzködtél valahol mélyen önmagadban. És te? Nem csíped ki magad? Minek? Ez nem az én randim, hanem a tied. Este ott álltak a Net Kávéház nagy kirakat-ablaka előtt. Belestek, ott van-e már a fiú. Ott ült a megbeszélt helyen. Életben még sokkal jobb volt, mint a fényképen. Akkor nincs más hátra, mint előre. Akció indul – vezényelt Nóra, és belépett a kávéházba. Judit látta, ahogy a fiú szeme felcsillant, amikor észrevette Nórát. Nem tehetem ezt velük, győzködte magát. Ő sokkal jobban illik hozzá, mint én, állapította meg Nóráról, aki láthatóan kellemes beszélgetésbe merült a fiúval. Hoppá, most mondta el neki, gondolta, mert a srác arca hirtelen megnyúlt, valószínűleg a meglepetéstől. Rossz érzésekkel fordított hátat az ablaknak, és úgy döntött, elmegy. Alig pár lépést tehetett meg, amikor Nóra utolérte. Te meg hová a csudába mész? El. Láttam, mennyire tetszel neki. Hülye vagy. Menj be, vár téged. Azt nem hiszem. Biztosan csalódott. Nézd, nem mondom, hogy nem érte váratlanul a dolog, de nem volt elutasító. Kaptál egy lehetőséget, használd ki! Nem! Ez olyan megalázó! Na figyelj! Meg merted tenni, hogy az én fényképemet küldted el egy idegennek, úgyhogy ne gyerekeskedj itt nekem, indulj befelé máris! Amúgy Viktornak hívják. Nórának nem lehetett ellentmondani. Remegő térdekkel elindult. Amint belépett, a fiú felállt az asztaltól, úgy várta meg, míg odaér. Judit magyarázkodni kezdett, de a srác elhárította, hogy már mindent tud. Nem értem, miért nincs önbizalmad – mondta. – Szerintem csinos vagy. Köszönöm, de nem muszáj kedvesnek lenned. Átvertelek, és láttam, hogy tetszik neked Nóra. Tényleg tetszik. Nagyon. Judit elvörösödött. – Akkor én megyek is – állt fel az asztaltól. Nem te mész, én megyek – nyomta vissza a fiú a székre. – Neked randid van itt. Nem értelek! Mindjárt megérted. Ugyanis én sem az vagyok, akinek gondolsz. Én is egy barátom nevében írtam a levelet, aki ugyanolyan gátlásos, mint te vagy. Fél a lányoktól, pedig jó fej, okos, nem is rossz srác, mégis az a kényszerképzete, hogy ő nem tetszik a lányoknak. Becsaptalak téged a fényképpel, pont úgy, ahogy te is őt. Ez szemétség! – csattant fel Judit. Miért? Csak azt tettem, amit te is. Adj neki egy esélyt! Nem tudom… Szerintem így lenne tisztességes. Jó, ennyit végül is megtehetek. Hol van? A fiú intett valahová Judit háta mögé. Mindjárt itt lesz. Ha nem bánod, most magadra hagylak. Megkeresem a barátnődet. Komolyan érdekel. Ez nélkületek nem jött volna össze, úgyhogy kösz! Szívesen – morogta Judit a távozó fiú után. Az ablak felé pillantott. Nóra csalódottan, kérdőn nézett befelé, nem értette, miért ért véget olyan gyorsan a randi. Széttárta a kezét, mint akinek fogalma sincs semmiről, amikor ráköszönt valaki. Szia! A hang váratlanul érte, és ismerős is volt valahonnan. Odafordult. A meglepetéstől majdnem leesett a székről. A tegnapi srác volt az irodából, aki megjavította a számítógépét. Te? Te? – kérdezett vissza a fiú olyan elképedt arccal, hogy Juditból kirobbant a nevetés. Leülhetek? – kérdezte a fiú egyre nagyobb zavarban. A lány intett, hogy igen, és még mindig nevetve az ablak felé nézett. Nóra és Viktor arcukat az üvegnek nyomva vigyorogtak befelé. Integetett nekik. Valójában elégedett volt a cserével. Akkor ismerkedjünk? – fordult vissza a fiúhoz.

Juhász Zoltánné J. Simon Aranka: Véresen komoly

Képesek vagyunk úgy élni egymás mellett, hogy semmit sem tudunk a másikról. Felületesség, vagy önvédelem lappang a dolgok hátterében, ki tudja? Vannak megvilágosodott pillanataink, amikor azt hisszük, ismerjük szerelmünket, házastársunkat, gyermekünket, barátunkat, de a pillanatok elszállnak, s a felismerés, hogy ismét tévedtünk, beépül mindennapjainkba, lassan eggyé válik a feledéssel, csupán azért, mert egyszerűbb, elviselhetőbb így. Minek tovább bonyolítani amúgy is túlságosan összetett, gordiuszi világunkat? A lány, ezzel a kétségtelenül kényelmes életfilozófiával áthatva üldögélt barátaival a belvárosi söröző hangulatos teraszán. Igazi, békebeli csillagos tavaszi este volt, még nem túl meleg, de már jólesett a hideg sör. Jó volt itthon lenni. Évek óta a fővárosban élt, mégsem tudta megszokni. Mintha itthon mindennek emberibb arca lenne. A langyos éjszaka, a sör és a találkozás öröme jókedvre hangolta a kis társaságot. Nagyokat kacagtak a legvérszegényebb vicceken is. A lányt elkapta valami furcsa, nosztalgikus érzelgősség, ahogy tekintete elidőzött a többieken. Medvét, a tagbaszakadt, lángvörös újságírót már vagy tíz éve ismerte. A göndör fürtjei miatt Csigának becézett, mozgékony arcú, izgága fiúval együtt járt főiskolára. A sportos, karcsú, fekete hajú lány, Babci távoli rokon volt, míg a jobb oldalán ülő, mindig vihogó, festett szőke, dundi Sziszit már egy világkorszak óta a legjobb barátnőként jegyezte. Másik oldalán Alma ült. A csöndes, békés természetű fiú, az állandóan arcán ülő kedves mosoly miatt kapta ezt a nevet. Vele gyakran találkozott napközben is, amikor a többiek nem értek rá a munkájuk miatt. Bármikor kísérőre volt szüksége, Alma készségesen állt rendelkezésére. Talán ezért is érezte úgy, hogy a szívéhez ő áll a legközelebb, kapcsolatuk már-már az intimitás határát súrolta. A kis csapat legalább egy estére minden alkalommal összeverődött, amikor hazalátogatott. Egyszer-kétszer előfordult hogy a lányok közül valamelyik nem jött el, de a fiúk mindig. Soha nem gondolkodott azon, mi az összetartó erő közöttük. Részéről ott volt a láthatatlan sorompó, amely leeresztve barátságot képez férfi és nő között, felemelve azonban ingoványos talajra nyit utat. Ők nem akartak egymástól többet, mint barátságot, és ez így volt jól. Ismeretségük kezdetétől tudta, hogy Alma gyermekkorától cukorbeteg, de ennek, azon kívül, hogy inzulinozta magát, sokáig semmiféle jelét nem látta. Nemrég vette észre, hogy a fiú furcsán hunyorog. Kiderült, hogy olvasni sem lát, és már nem segít a szemüveg. Alma kénytelen-kelletlen bevallotta, hogy cukorbaja miatt rohamosan gyengül a szeme. Hamarosan megvakulok, mondta röstelkedve. Ettől kezdve a lány még jobban odafigyelt rá, még több időt töltött vele. Ahogy múlt az idő, a fiú látása egyre romlott, barátait sem ismerte fel az utcán, ha találkoztak. Már csak homályos pacákat látok, ismerte be. Attól kezdve fordult a kocka, s most már ő kalauzolta Almát kézen fogva, ha dolga akadt valahol. A fiú egyedül ki sem tette otthonról a lábát. Szerencsére mindig akadt segítsége, de amikor a lány itthon volt, többnyire őt kérte meg, hogy elkísérje. Ahogy most elnézte Alma derűt, nyugalmat sugárzó arcát, és széke mellett a fehér botot, összeszorult a szíve. Tényleg nagy a baj, ha már ezt is elhozta. Mi lesz vele, ha elfogynak mellőle a barátok? Ő sem tud olyan gyakran hazajönni, mint szeretné. Asztalbontáskor mindenki számára természetesnek tűnt, hogy együtt mennek haza. Bemegyek veled, jelentette ki az ajtó előtt, úgyis rég voltam már nálad. Alma tétovázott kissé, végül kelletlenül bólintott. A lány meglepett arccal állt meg a szoba közepén. Bármerre nézett, mindenütt saját magát látta. Fényképeket az asztalon, a polcokon, a vitrinben, mindenhol, az apró ajándékok társaságában, melyeket Alma tőle kapott az évek során születés- és névnapokra. Az első döbbenet után összeszedte magát, úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Nézte a fiú kedves arcát, és befelé dühöngött. Miért kellett elrontania ezt a szép barátságot? Alma felnyitotta azt a bizonyos sorompót, és ő tehetetlennek érezte magát. Minek azon változtatni, ami jól működik? Mit jelent ez az egész? Valami meghibásodott a jól felépített rendszerben. Rosszul érezte magát, nem tudott mit kezdeni az új helyzettel. Alma zavarban volt, mindent tudott. Ne nézz szét, kérte, túl nagy a rendetlenség. Délután épp a fotóalbumot rendezgettem. Kár volt bejönnöd, látod, le sem tudlak ültetni. A lány egyik lábáról a másikra állt. Segítsek elpakolni?- kérdezte bizonytalanul. Nem kell, kösz. Most már menj, nyugodtan magamra hagyhatsz, megleszek. A lány tétován indult az ajtó felé. Biztos? Valami rezdült a hangjában. Biztos, nézett a fiú a hang irányába. Tudod, nem kell mindent véresen komolyan venni, mondta szelíd mosollyal, mielőtt bezárta a lány mögött az ajtót.

Nagy Horváth Ilona: Nov.

Mint akkor régen, amikor ültek a kádban és nyomta a hasát: jó ez neked? jó ez neked, ha ezt csinálom? És nem bőgött, pedig már annyira nyomta, hogy fájt az ujja. Csak nézett azokkal a bazinagy áttetsző szürkészöld szemekkel. Még csak nem is remegett a szája. Nem értette. Nem értette a hülyéje, hogy ez most bántás, és ordítania kéne, hogy a nő bejöjjön. És milyen kurva vékony volt már. Basszameg. Sose volt éhes, mi? De csinooos vaagy. Csinos mi? Csinos. Azám! Basszameg. Sose volt éhes.


Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?



pepo [ 2010-09-08 19:45 ]

be be lesek...:)



Jagi [ 2010-08-10 09:35 ]

GRATULÁLOK A GYŐZTESEKNEK ÉS A DÖNTŐBE JUTOTTAKNAK!







Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!