Bozó Mónika Veronika vagyok, Szentesen születtem, de gyermekkorom óta Hódmezővásárhelyen élek. Első verseimet 1989-ben írtam, akkor már jócskán kivettem a szerepemet az életből, legalábbis akkor ezt hittem és ennek hatására kezdtem írni. Ma már tudom, az ember nem lehet elég tapasztalt az élethez:).Gondolataim vetem papírra, mások verseknek nevezik.:)
Részt vettem egy pályázaton, így sikerült bekerülnöm a Szárnyaló Képzelet c.művészeti folyóiratba. A folyóirat megjelentetett Antológiákat, és lehetőséget adott rá, hogy írásainkat a világban szétszórtan élő honfitársaink is olvashassák.
Jelenleg a Kárász József Alapítvány tagja vagyok,valamint a Poet-en és a Napkorongon is jelennek meg írásaim.
Bozó Mónika Veronika művei:Szerettem egy álmot
Szerettem egy álmot
egy ostobát,
melyben minden szép és jó,
sohasem kopnak a kövek
s az idő sem bitorló.
Szerettem egy álmot
egy rózsaszínt,
káprázatosan bóditót,
melyben nincs ki érezné a kínt,
életerőset,hódítót.
Szerettem egy álmot
melyben nem léteznek
csak virágok,
tiszta szavak,hangok,
tengermosta partok
káprázatos és vad világok.
Szerettem egy álmot
melyben teret hódít a mámor
adott a jelen,
megszűnik tér és idő,
eltűnik a közel s távol.
Szerettem egy álmot
melyben életre keltek a dallamok,
otthonra leltek a kietlen lelkek,
táncot jártak
és magukkal ragadtak a szólamok.
Szerettem egy álmot
mely oly távoli már,
megcsorbult,megkopott,
eltünt,elárult,eloszlott,
azóta is fáj.
Szerettem egy álmot
egy mostohát....
2011.07.15
Elszakadás
Lényed teljesen megigézett,
bensőm elárasztotta a "vad végzet"!
Útvesztőbe keveredtem, te vezettél,
de elvesztettelek, s te eltűntél.
Sötét homályba tévedt testem,
segítségért kiáltott rémült lelkem.
Nem kerestél meg, nem találtam rád,
zokogva futottam az útvesztőn át!
Kétségek kapuján zuhantam keresztül,
éreztem: lassan testem elgyengül.
Mentem előre bár semmit sem láttam,
a szakadék szélén épp-hogy megálltam.
Megingott testem... hitem,
csak egyet kellett volna lépnem...
Éles sikoly tört fel lelkemből,
őrült vadság sodort el a szakadék széléről.
Feloszlott a homály, eltűnt a szakadék,
s az egész már csak egy fájó emlék.
Őrült álom volt ez, de felébredtem,
Ne! Ne keress többé, mert lelkem elveszítem!
Hiányzol
Arcod oly távol ködlik fel tétován,
vonásaid már csak a felhők között kutatom,
ne félts engem,
célom hajszolva szárnyalok úttalan-utakon...
Fáradtak álmaim,
de beteljesedésre várnak,
egyre űznek szélsebesen a legédesebb vágyak.
Suttogásod már csak a szél hordozza,
de felerősíti lelkem rejtekén emléked,
s egy foszlányt mely rólad él,
bennem,
örökkön örökké!
A pillanat
Minden nap megér egy pillanatot,
minden pillanat elsodor egy napot,
sok nap múlik el egy pillanat alatt,
kellemesen, hiszen Te vagy a pillanat!
Amikor
Amikor a könnycsepp úgy döntött előtör,
amikor megjelent szívemben a tőr.
Amikor rám tört a páni félelem,
amikor úgy éreztem
nem tudom élni életem.
Amikor a magány rám tört
és meg fojtott,
amikor lelkem úgy döntött,
hogy nem adja fel a harcot.
Amikor éreztem:
az életem nem véletlen,
hirtelen magamhoz tértem,
talpra álltam,
és tovább léptem.
Borzonglak
Vágyom az arcod,
vágyom a hangod,
vágyom az órát
s vágyom a pillanatot...
Ajkaidról lehulló bókok
ismét varázsittassá tettek,
biztató szavaid
éltető erőm lettek.
Borzonglak,
elrepít a mámor az éj szárnyán,
Álmodlak
s ölellek, kérve: vigyázz rám.
Érjük el közösen a végtelent,
kitagadva a lehetetlent,
gázoljuk le a sors fintorát,
éljük együtt az élet mámorát!
Eressz be...
Kutatom
az ismeretlent,
keresem az utat,
járom a szél
útját,
követem a nap
pályáját,
megyek, megyek
amíg lehet,
hátha
eljutok hozzád...
Vajon ajtód
nyitod előttem,
mikor kopogok
s szólok:
eressz be,
megjöttem?
Átjáró
Átjáró a múltba
csak egy ajtó,
hol nyíló,
hol csapódó.
Csak egy kellék
mely jó ha van,
de
valójában hasztalan.
Jó kinyitni
belerúgni,
felhasználni,
jól bezárni.
Csak egy ajtó
a múltba,
egy kellék
a jelenhez.
Ne sírj,ne nyikorogj!,
léted
úgysem foglalkoztat senkit!
Ébredő lélek
Még nem gyúltak dallamok
bár már hallom a hívó szólamot.
Még nem cseng
nem rezdül,
még nem bong
nem pendül.
Még néma
és csendes
nem győztes
s nem vesztes.
Csak van és létezik,
egyre mélyül
s nem vétkezik.
Csak jönnek a percek
kérlek maradj még veszteg,
ne siess
ne kapkodj,
csak élvezd
a pillanatot...
Csak hallgasd
egy ébredő lélek
néma dallamát...
Bozó Mónika Veronika
(2011. február 2.)
Szólj hozzá
Bozó Mónika Veronika [ 2011-07-17 17:18 ]
Köszönöm:)
Renáta [ 2010-08-17 23:21 ]
Szia Móni!
Engem ez az "Átjáró" nyűgözött le legelőször is, most is, de nagyon!
Persze értékes és tetszik a többi is, (mondom én, mint amatőr olvasó, ha van ilyen):csakhogy ebben valami zseniális fogant, fogalmazódott meg általad!!!-szerintem,:)))))
Bozó Mónika Veronika [ 2010-07-17 21:04 ]
Aranyosak vagytok!Köszönöm a kedves fogadtatást!:)
Barbara [ 2010-07-17 13:58 ]
szia Móni, üdvözöllek én is itt (is):-)
Bakos Erika [ 2010-07-14 08:02 ]
Szia Mónika!
Nagyon szép verseid vannak!
Szeretettel Erika
Mygan [ 2010-07-13 23:12 ]
Köszöntelek Mónika.
Sanyi [ 2010-07-13 20:50 ]
Légy üdvözölve körünkben, kedves Mónika!
Marcsi [ 2010-07-12 18:53 ]
Szia :)
Tetszenek az írásaid... Érzelmesek...
Jagi [ 2010-07-12 15:45 ]
Na végre! Tudod milyen régóta várok erre a napra? :)))
